Az őszintén emberi egyházban a jövő

– Orvosnak készült, majd gyakorolta is a szakmát: mi irányította arra az útra?

– Tizenévesen kezdtem a pályaválasztáson gondolkodni. Ez egybeesett azzal a korszakkal, amikor a vallással, a hittel kapcsolatos kérdések is foglalkoztattak már. Volt bennem egy olyan vágy, hogy az emberiségen segítsek. Ez nagy szó, de tényleg ez élt bennem, és az orvosi pálya kézenfekvő volt.

– Hogyan alakult a pályája?

– Gyakoroltam az orvosi szakmát, illetve szakosodtam neurológiára. Ez egy rendkívül izgalmas szak, nagyon élveztem tanulni. Tanítottam is a neurológiát a református diákoknak, és nagyon szerettem tanítani. Egy évet dolgoztam különböző kórházakban gyakornokként és aztán öt évet főleg a rehabilitációs kórházban a neurológia osztályon. Ebben volt jó is, de számomra mindig az volt a kérdés, ha sürgős eset érkezett, hogy vajon képes leszek-e rájönni, mi a baja ennek a betegnek. Ez a felelősségtudat, hogy emberek élete, egészsége rajtad múlik, nagy teher is lehet. Ez a fajta stressz meg aggodalom, hogy vajon képes leszek-e segíteni, nehéz volt számomra. Amikor megalakult a teológia kar a Babeş-Bolyain, akkor merült fel bennem az, hogy csinálhatok mást is. Persze ezt az készítette elő, hogy régóta érdekelt a teológia, és időközben elvégeztem a levelező tagozatot. Hihetetlen esély volt számomra, hogy teológiát tanulhatok! ’90-ben kezdődött, ötödéves voltam az orvosin: akkor eszembe nem jutott, hogy majd ebből fogok megélni valamikor, ez lesz az én szakmám, hivatásom.

– Akkoriban indultak a különböző lelkiségi mozgalmak a katolikus egyházon belül. Ide is elértek a bázisközösségi mozgolódások, ezeket mennyire érzékelte, mennyire vonzották?

– Nem is tudom, lehet-e a lelkiségi mozgalmakhoz sorolni, a ’90-es években kerültem kapcsolatba a taizéi közösséggel. Ez meghatározó tapasztalat volt. Egyrészt azért, mert minden szempontból, így vallásilag is vegyes családból származom. Édesanyám katolikus, édesapám ortodox volt, anyai nagyanyám református. Nálunk a családban mindaz, amit ma ökumenizmussal jelölnek – akkor ezt a szót még nem ismertem –, a mindennapokhoz tartozott. Együtt éltünk egy családban különböző felekezetűek, és ez a normalitáshoz tartozott. Taizé azért volt rendkívül fontos számomra, mert ezt a tapasztalatot vitte tovább. Azt tanúsította, van egy olyan közösség, illetve lelkiség, ahol magától értetődő, hogy különböző felekezetű emberek, szerzetesek egy közösségben együtt élnek. De ezen túl nagyon szerettem Roger testvért, a nyitottságát és bátorságát, azt, amit Taizében megvalósított: az elkötelezettségét és a belső szabadságot, amit Taizé sugároz. Számomra ez a megélt ökumenizmus. Ma nagyon sokan szkeptikusak az ökumenizmussal kapcsolatban – egyházi körökben azt lehet hallani, hogy az egy lejárt, kifulladt, nem komoly törekvés, de én úgy gondolom, hogy rendkívül fontos. (Felfoghatatlan számomra, hogy különböző felekezetű keresztények egymásban ellenséget, netán Isten ellenségét látják.) Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan képzelem el az ökumenizmus megvalósulását, azt mondanám, hogy el kell menni Taizébe, mert ott megélik. Ha egy spiritualitást, egy lelkiséget magaménak kellene neveznem, akkor egyértelműen a taizéi közösség spiritualitása, gondolkodásmódja az, ami számomra nagyon fontos továbbra is.

– Hogyan viszonyul a különböző egymás mellett élő etnikumok, nyelvek témájához? A katolicizmus önnek mennyire nemzetfüggő vagy mennyire egyetemes?

– Számomra az, hogy katolikus, eleve és alapvetően azt jelenti, hogy egyetemes, ezért érzem jól magam katolikusként. Ha megkérdeznék tőlem, miért jó nekem katolikusnak lenni, válaszom az lenne: mert ez nekem az egyetemes kereszténységet jelenti, amelyen belül jól megférnek egymás mellett a különböző etnikumokhoz, nyelvekhez, lelkiségekhez tartozó személyek. A kétnyelvűség is hozzátartozik az identitásomhoz, otthon magától értetődő volt, hogy két nyelvet beszéltünk.

– Tanárként gondolkodásmódot is formál...

– Ez fontos része a teológiai oktatásnak, mert sokan úgy kerülnek ide, hogy esetleg hittant tanultak, de gyerekek még, amikor idejönnek: van egy meglehetősen naiv istenképük, vallásosságuk. Lehet, hogy egyesek akár egy válságon is átmennek az elején, de lassan bekövetkezik egy szemléletváltás, a gondolkodásmód átalakul, dolgokat mélyebben megértenek. Van, aki ezt rossznak tartja – főleg kívülállók. A teológia a hit értelmi oldalát is hangsúlyozza, és ez szerintem rendkívül fontos, még akkor is, ha valaki nem fog hittant tanítani. Az egyéni hitem és vallásos életem szempontjából rendkívül fontos, hogy ne maradjak meg egy naiv vallásosságnál. Van egy találó mondat a második Timóteus levélben: „Tudom, kinek hittem” (1,12). Most egy kicsit kiragadtam az összefüggésből, de számomra fontos és mások számára is fontos lehetne, hogy amit hiszünk, az meg legyen alapozva. A hit és az értelem, a vallásosság és gondolkodás között ne legyen konfliktus.

– Nemrég indítottak egy Katolikus Akadémiát, amelynek hídszerepet szántak.

– Azt szerettük volna ezzel, hogy a teológia, a teológia művelése ne belterjes legyen, ne csak a teológusok és diákok részére fenntartott foglalkozás, hanem valahogy jelen legyünk a társadalomban meg az egyházi mindennapokban. Ezért gondoltunk arra, hogy Katolikus Akadémiát indítunk. (Utólag kiderült, hogy ennek megvolt a hagyománya Kolozsváron.) A visszajelzések alapján úgy gondolom, hogy jó ötlet volt. Igazából ezt Leuvenben tanultuk Nóda Mózes kollégámmal, ott láttuk azt, hogy a teológián előadásokat tartanak a szélesebb közönségnek, olyanoknak, akik nem szakemberek, és nagyon nagy volt az érdeklődés. Gondoltuk, lehetne importálni ezt az ötletet és megvalósítani itt is. Most már a második ciklus kezdődött el.

– Világiként hogyan lehet ebben az erdélyi egyházban olyan módon benne lenni, hogy azt érezze, maximálisan és jó értelemben véve használják a képességeit?

– Valamikor úgy gondoltam, teljesen magától értetődő, hogy világiként meg nőként valamit teszek az egyházamban. Később kezdett kiderülni, hogy ez nem mindenki számára magától értetődő. Ugyanakkor nem mondhatom azt, hogy rosszul érezném magam a bőrömben, tizenhetedik éve tanítok, azt hiszem, elfogadták, hogy vagyok. Lehet, hogy vannak olyanok, akik számára problémát jelentett, hogy nőként itt tanítok a teológián, de nekem nem az. A kollégáim egy kivétellel mind férfiak és papok, én úgy tekintek rájuk, mint kollégákra, nem úgy, mint más „osztályhoz” tartozókra.

Ferenc pápa szemében, úgy tűnik, van egy olyan hivatalos politikája a katolikus egyháznak, hogy fontos benne a világi szempont, viccesen mondva a női „kvóta”, nagyon sok olyan hangsúly van, olyasmi kerül előtérbe, ami az elmúlt negyven évben nem tűnt annyira fontosnak. Ahogy Ferenc pápa megnyilatkozásait hallgatom, egyre inkább azt érzem, prófétai hang, prófétai alak az egyházban, ahogy az egyház szerepéről, az egyház és a világ viszonyáról beszél. Az döbbent meg, amikor egyházi körökben hallok kritikát különböző megnyilatkozásaival kapcsolatban, amikor olyan gesztusait bírálják, amelyek számomra a normalitáshoz tartoznak. Hisz úgy viszonyul az emberekhez, ahogy Jézus is tette, ugyanazzal a nyitottsággal és derűvel közelít az emberekhez, a világhoz; nem démonizálja a világot. Nem az elszigetelődés és az elhatárolódás hangján szól, és nem fél az egyházat bírálni. Ezért gondolom azt, hogy prófétai hang a világban, hogy karizmatikus személy (a szó eredeti értelmében).

Zamfir Korinna
1992-ben általános orvosi oklevelet szerzett a kolozsvári orvostudományi és gyógyszerészeti egyetemen, 1998-ban neurológus szakvizsgát tett és sikeresen szakvizsgázott is. Eközben tanult teológiát levelező tagozaton, majd 1998-ban akkreditált egyetemi oklevelet szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem időközben (1996-ban) megalakult Római Katolikus Teológia Karán, ahol még ugyanabban az évben elkezdett tanítani. 2005-ben szerzett doktori címet. Tanít bevezetést az Ószövetségbe I. éves hallgatóknak, ó- és újszövetségi egzegézist, ökumenizmust a II. éveseknek, a magiszterhallgatóknak pedig biblikus meg ökumenikus teológiát és pszichopatológiát

– Magyar recepciójáról miként vélekedik?

– Azt hiszem, a pápa megnyilvánulásaira kétféle válasz látható, ha lehet ezt így leegyszerűsíteni. Az egyik azoké, akik örülnek ennek az új hangnak; most papokra gondolok elsősorban. Van egyfajta öröm, hogy végre valaki emberi hangon szól, és nem azt hangsúlyozza, hogy a világ rossz, ezért határolódjunk el tőle. Valami üdeség érzékelhető megnyilatkozásaiban. Papokat meg világi krisztuskövetőket is megérint ez a nyitottság. Másrészt viszont látom azt a megdöbbenést, amit egyes gesztusai kiváltanak. Persze ez a médiában is jelen van, de néha egyházi körökben is hallani lehet a megütközést olyasmin, hogy miért köszönt a pápa Jó napot-ot, és miért nem azt, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus, miért csak egyszer hajt térdet az átváltoztatáskor, mit kerestek nők azok között, akiknek a lábát megmosta a tavaly nagycsütörtökön, vagy miért kell annyit említeni a zsidókat? A megütközést látva azon gondolkodom, ha Jézus ma lépne fel, és ugyanúgy élne, ugyanúgy nyilvánulna meg, ahogy annak idején tette, talán nem feszítenék keresztre, mert ma már ez nem divat, de valószínűleg indexre tennék vagy eltiltanák a tanítástól. A pápa nyitottságában, abban, ahogyan az emberekhez, a más felekezetűekhez, a más vallásúakhoz közeledik, azt látom, amit a maga korában Jézus tett. Azt, ahogyan Jézus közeledett a szegényekhez, nőkhöz, betegekhez, egyszerű emberekhez.

– Hogyan látja a katolikus egyház jövőjét?

– Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, vissza kellene térnünk az emberekhez, és emberként, felnőttként kellene kezelnünk őket. Ha elveszítjük az érzékünket az emberek mindennapi élete iránt, ha lekezelően bánunk velük, és nem partnert látunk bennük, az egyház elveszti vonzerejét. Megmarad egy egyre fogyó, zárt, belterjes és önelégült intézménynek, amely mindig a világ gonoszságában látja a fogyás okát. Valójában sok emberben ott él a vágy, hogy az egyházat magáénak érezze, és valamit tegyen érte, de elutasítást tapasztal vagy lekezelik. Az emberek hitelességet, mély lelkiséget, őszinteséget és nyitottságot várnak, valamint őszinte érdeklődést életük és meglátásaik iránt. Enélkül, azt hiszem, nincs jövő.