A köz szolgálatába állított püspöki palota

Az erdélyi unitárius egyház megteremtője, Dávid Ferenc rádöbbent, hogy az egyház emberei mennyire elfordultak a szerény-alázatos keresztényi élettől, mennyire kapzsi módon hajkurásszák a világi javakat és gyönyörűségeket. A fiatal pap lelkében érlelődött már a változtatás kényszere, és 35 éves korában sikerült eljutnia Wittenbergbe, a reformáció bölcsőjébe. Négy évet töltött Erdélytől távol, nyelveket tanult, Luther újításait tanulmányozta, és a Bibliát szinte kívülről megtanulta.

A protestáns erdélyi magyar nemesség és papság az éppen üresedésben lévő lutheránusi püspöki székbe ezért Dávid Ferencet ültette, aki 1556-ban nemcsak kolozsvári pap lett, hanem püspöke is az erdélyi magyar lutheránusoknak. „Atya, Fiú, Szentlélek, egy Isten, teljes Szentháromság”–vallották a katolikusokkal együtt Luther és Kálvin követői. Dávid Ferenc viszont arra a meggyőződésre jutott, hogy a szentháromság tana hamis tudomány, amelyet sem az ó-, sem az új-testamentumból nem lehet levezetni, és kijelentette: „e három örökké való Istenekről, kik mindenben egyenlők és egy módon mindenhatók, soha semmit sem hallottak, hogy hárman volnának mennynek, földnek teremtői”.

Így jelentős részben az ő tevékenységének köszönhető, hogy Erdély a vallási türelem jelképe lett Európában. Az 1572. évi marosvásárhelyi országgyűlés megerősítette a vallásügyi törvényt, de egyben kimondta az újabb hitújítások tilalmát is. Dávid Ferencet ennek a tilalomnak az alapján fogta perbe 1579-ben Báthory Kristóf fejedelem. A hite miatt életfogytiglani fogságra ítélték, és a dévai várbörtön foglyaként halt meg 1579. november 15-én. Dávid Ferenc neve összeforrt Kolozsvárral, a kincses város pedig az unitarianizmussal. Annyira, hogy mielőtt elterjedt volna az unitárius elnevezés, az új egyházi irányzatot egyszerűen kolozsvári vallásnak nevezték.

A püspöki ház

Kolozsvár belvárosában, annak is egyik legforgalmasabb útján áll évszázadok óta az unitáriusok úgynevezett püspöki palotája. Ez a kincses város egyik legjelentősebb gótikus részleteket őrző polgárháza, amelyet az évszázadok során többször bővítettek, átalakítottak. A ház keleti traktusa, egy földszintből és emeletből álló kőépület a 14. század végén, a 15. század elején épült. Ezzel szemben egy kisebb épület állt. A 15. század második felében beboltozva a kapualjat a két épületet egyesítették. A ház építője a város egyik tehetős polgára volt, akinek neve ismeretlen, bár neve kezdőbetűi (S.T.) szerepelnek a ház gótikus kapujának címerén. Azt is tudni lehet róla, hogy a Szent Mihály-templom egyik mellékszentélye elé van eltemetve, tehát Kolozsvár egyik jelentős személyisége lehetett.

Gaal György helytörténész Magyarok utcája című munkájában így írja le az épület történetét: „a Mátyás-szülőház és a plébániaház mellett ez a harmadik csúcsíves gótikus portálét őrző lakóház. Kapu feletti monogramos címerpajzsa sok találgatásra adott alkalmat: annál is inkább, mert a főtéri templom boltozatának egyik zárókövén is feltűnik. Dongaboltozatos kapualja s földszinti falainak jó része a 15. századból származik, a helyiségek boltozása már későbbi időre utal. Egész négyablakos frontja 18. századi építkezés. Emeleti tágas termei még azt is igazolják, hogy főúri család igényeihez szabták az épületet. Már az 1700-as évek közepén a Wesselényi család tulajdona volt. 1744-ben Wesselényi Ferenc Közép-Szolnok megye főispánja a tulajdonosa, az 1820-1830-as években pedig 1851-ben elhunyt unokája, a szintén főispán Wesselényi Farkas birtokolja. Az utóbbi nagy zenebarát és Beethoven-rajongó volt, s rendszeresen muzsikusokat hívott házához koncertezni. A ház földszintjén bérlők lakhattak: 1845-ben Csiszér Mihály, a magyar szabócéh tagja és Hadadi András, a szíjgyártócéh tagja címét itt közli a Kolozsvári Naptár. 1853-ban a Wesselényiek kibédi Biasini Domokosnak és nejének, Kováts Karolinának adják el a házat.”Akkoriban nyerte el az épület mai formáját, Biasini az egykori sütőház, konyha és istálló helyén egyemeletes udvari traktust emelt, modernizáltatta a ház korábbi részeit. 1869-ben már 15 szobát jegyeztek fel a telekkönyvbe. Végül 1883-ban a ház vétel útján az unitárius egyház birtokába került. Az egyház ezt követően csupán kisebb javítási és felújítási munkálatokat végzett, többek között cseréptetővel látták el a korábban zsindelyezett épületet.

„Kolozsvár vonatkozásában egyedi eset, hogy feltárásra került a ház mögötti melléképület, azaz a sütőház és konyha padlózata, és az egykor ezeket szolgáló kemencék, tűzhelyek alapjai. Szintén egyedi a boltozatok betöltéséből előkerült régészeti leletanyag gazdagsága is. Az itt talált kályhacsempetöredékek legalább megkétszerezték tudásunkat Kolozsvár 15-17 századi kályha kultúrájáról, a helyben gyártott és használt, sokféle, mintázatos kályhacsempéről. Tegyük hozzá, hogy a leletek egy része a házban kiállítás formájában megtekinthető. Igazi szakmai ritkaság a házból előkerült, Kolozsvár vonatkozásában nagyon ritka reneszánsz festett deszka töredéke, és a műfajában teljesen egyedülálló parkettmintával festett padló is”–tájékoztatta a jelenlevőket a szakember.

A felújítási munkálatokban jelentős szerepet vállalt Furu Árpád és Guttmann Szabolcs építész, Lupescu Radu történész és Kovács Zsolt művészettörténész, Csók Zsolt régész és csapata, Furu Xénia építész, illetve a Budapesten élő Wágner Péter építész.