Tízezer lépés Sepsiszentgyörgyön

Viktor, a budapesti utcazenész a húrok közé csap, a számítógépes háttérrel dúsított Dire Straits vagy az ír kocsmazene úgy szól, hogy csak le kell csukni a szemet, s szemernyi kétsége sincs az embernek afelől, hogy mellette Mark Knopfler varázsol, a kocsmában pedig vaskos barna takaró alól kívánkozik az ír sör a szomjas torkokba. Sokáig hallgatom, mire kinyitom a szemem, halomnyi egylejes hever a gitártokban, az Erdélyi Művészeti Központ tükrös ablakából pedig saját mosolyom néz szembe velem. Megkezdődött a 24. Szent György Napok rendezvénysorozata.

Illetve már napokkal előtte megkezdődött, a világhírű bukaresti Madrigal kamarakórus jelentette a felütést, Sepsiszentgyörgy szülöttje, Ungureanu Szabó Anna intette be a kezdést, amitől az egész szinte olyan, mintha a város saját együttese adná meg az alaphangot. Erdély legrégibb városünnepének 2015-ös kiadása amúgy is a hazai termést helyezte előtérbe. Például a Mácsafej együttes színházi produkciónak szánt előadását, amelyben Kolcsár József színművész tolmácsolásában különös hangot kapnak Szilágyi Domokos versei, a méltó kései „szellemi rokon”, Fekete Vince költészete pedig Ferencz Csaba remek hangszeresek által életre keltett zenéjébe öltöztetve hat, sokkol, simogat és megbocsát. Bő óra körömfeketényi szabadság reményében, countrys katarzisos feloldozásban.

Hömpölyög a tömeg, holott az időjárás nem túl kegyes, a vadul kergetőző felhők, az esőfelvonások közepette sem szünetel a vásári kavalkád. Pedig idén nincs bóvlivásár, óriáskerekek és kalapácsok sem késztetik állandó csatára a gyerekes szülőket, kígyózik a sor viszont a gyerekváros játéksátrai előtt, vizsgázik a világ, az animátorok, csak a gyerekek nem vizsgáznak, ők remekül elvannak. Könyves standok kínálják portékájukat antikvár kötetektől a legfrissebb termésig, 2015-ben a könyv is becses vásárfiává nemesül, felzárkózva a mézeskalács-figurák, vitaminkészítmények, sokdimenziós krumplihámozók és mindent felszívó csodakendők mögé. A kimeríthetetlen kínálatú kézműves soron sokan fényképezkednek nyíltan vagy titokban egy ismerős arcú fazekassal: úgy tűnik, Ambrus Attilának, a kilencvenes évek magyarországi viszkis bankrablójának még sokáig viselnie kell a hamis rózsasándori bélyeget. Pedig 13 évnyi börtön után szemmel láthatóan szívesebben beszélne a cserepeiről.

Az expósátorban román nyelven érdeklődik egy férfi a székelyzászló-kínálat felől. Képzett a témában, több méretben is gondolkodik, sőt, a hold a és a csillag önmagában is érdekli, mert az otthonára kifüggesztett lobogónak csak az egyik oldalán láthatók a szimbólumok, így a másik irányból érkező nem láthatja azt a maga teljességében. Egy közepes méretű mellett dönt, majd hozzácsap még egy asztali zászlócskát is, hadd legyen vele az irodában is. Kérdem tőle, miért, visszakérdez, miért kérdem, belegondolok, tényleg, miért is?

Kovászna fürdőváros tekintélyes méretű standdal érkezik, mégsem áll meg a kutya sem a szívkórház márkanevére építő, látványelemekben sem szűkölködő üzenet előtt. A néhány napja újra egymagában névadó dr. Benedek Géza minden bizonnyal forog a sírjában, értetlenkedve betűzve a kizárólag román nyelvű felirattengert.

Minden korábbinál jóval népesebb mezőny, több mint hatszáz pár láb készülődik a Gáll Lajos futónap távjainak megtételére, örül a lélek a háromgenerációs családi csapatok láttán. Csak Sepsiszentgyörgy elmúlt ötven évének sportkrónikása, Áros Károly hiányzik – immár visszavonhatatlanul. Előző nap érte utol az észbontóan buta végzet, tolató mentőautó gyűrte maga alá a várpalotai futóváltó ünnepélyes fogadására siető kollégát. Aztán meglódul a futómezőny, továbbdöccen az élet.

A Múzeumkertben kétpólusú a világ, az ízlelőbimbók a bor- és pálinkaudvar felé terelgetnek, a füleket a színpad dzsesszmaratonja hívja. A megoldás: borospoharakba kapaszkodó nagy társaságok keresik a stratégiailag legjobb helyeket, ahonnan a zeneélmény is úgy élvezhető, hogy a borutánpótlás se kerüljön reménytelen távolságra.

A nagyszínpadon dübörög a Uriah Heep, a brit hardrock banda dalai negyven évvel repítenek vissza az időbe. Csak a hangzás minősége nem stimmel, a Szabad Európa vagy a luxemburgi rádió felejthetetlenül recsegő emlékét csúcstechnika, vitalitás, alig kopó énektudás halványítja el. Mellettem a műcigarettát szívó, ásványvizes palackot szorongató ősrocker testrészei meg-megrándulnak, mire azonban az Easy Livin, majd a Gipsyre kerül a sor, már nincs visszaút, önálló életre kelő kezek játsszák a képzeletbeli gitárszólót, hajdanvolt sörény lobog a ritmusra. A rendezvény támogatóinak nevét a falakra festő fénynyalábban sűrű eső permetez, addig észre sem vettem, de azért felteszem a kapucnimat.

A tizedik nap estéjén aztán Zorán is a húrok közé csap, elmeséli az életünket, több tízezer ember igazolja vissza neki, újra vele együtt hisszük a gyűrű aranyát. A tűzijáték fantasztikus alakzatokat rajzol a dermesztően csillagos májusi égre. Mire felébredünk, már készülhetünk is a Szent György Napok 25., jubileumi rendezvénysorozatára.

Egy ötéves kiállítótér természetrajza


 Fám Erika
Sepsiszentgyörgy egyik erős kapcsolódási pontja a nemzetközi értékekhez, világlátáshoz a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér. Olyan sziget ez, amelynek nemcsak a művészetföldrajz a sajátos területe, hanem vertikális jelenléte is nagyon erős, hiszen olyan mélyfúrások helyszíne, ahol a látható megmutatásán túl a kérdésfelvetés, az újrakérdezés, a továbbgondolás, a felfedés, a felszínre hozás aktusa is a Magma-lét elengedhetetlen eleme. A kortárs művészet fókuszpontja a Magma, ahol a mérce európai, ahol a látogató nemcsak a mindennapi élet ritmusából, térhálójából, rutinos szerkezetéből lép ki, nemcsak a kirakatszegény város kirakatába lép be. Új dimenziókat tapasztalhat meg, idő- és térutazást egyben, egyrészt az alkotói lét legfrissebb, legaktuálisabb vizuális produkcióival találkozik, az inter-, multi- és transzmedialitás lehetőségszférájával, másrészt pedig olyan térrel, amely a világ bármelyik metropoliszába elköltöztethető. Nem ugyanaz az ember jön ki a Magmából, mint aki bement. Minden alkalommal egy kicsivel több.
De a Magma nemcsak sziget, hanem kikötő is, amely jól szervezett logisztikával látja vendégül azokat az alkotókat, témákat, alkotásokat, amelyek nélkül aligha lehetne követni az egyre gyorsuló ritmusban alakuló, változó, megújuló művészet dinamikáját.
Walter Benjamin német művészetteoretikus a műalkotásokhoz alapvető attribútumként hozzárendelte az aura fogalmát, megerősítve, hogy egy műalkotás értékét a meglévő aurája adja. A Magma látogatójaként gyakorta érezhetjük, hogy ennek a kiállítótérnek van aurája, a tér, a térrendezés, a kiállítás művészetének fortélyai révén. A kiállításokat és a háttérmunkát jellemző igényesség, a tudatosság, a kiállítottak aktualitása és erős jelenléte még több fényt ad hozzá nagy ablakaihoz, hogy ezáltal is jobban láthassunk. Aki egyszer is betér a Magmába, nagy valószínűséggel visszatér.