Sztálin szelektív emlékezete Grúziában

A külterület lehangoló, a magas fűvel benőtt síneken roncsok hevernek, mindenütt szemét. A települést a lerobbant lakótelepek uralják, kevés az új épület. A város nevezetességét, az ősi várat, a Gorisz-cihét, mégis kevesen látogatják, a legtöbb turista a Sztálin-múzeumért érkezik a városba. A belváros már viszonylag rendezett, ezt a Sztálin út mellett épült emlékhelynek köszönheti.

A kommunizmus szentélyét a hruscsovi érában, 1957-ben nyitották meg. A rendszerváltáskor rövid időre bezárták, majd ismét turistaközpontként szolgálja az idegenforgalmat. Igen, itt látszik az a meghasonlás, ami a grúz társadalmat máig jellemzi. Néha felröppen a híre, hogy a gyűjteményt áthelyezik máshová, de úgy tűnik, a szülőváros ragaszkodása, idegenforgalmi érdeke előrébbvaló. A bejáratnál azt a korábban elhelyezett táblát, amely szerint a „múzeum a szovjet propaganda tipikus példája, és megpróbálja legitimálni a történelem legvéresebb rezsimét”, 2017-ben eltávolították.

A tisztogatások grúz áldozatai

Jóllehet a szovjet kommunista párt főtitkárává vált Sztálin grúz származású volt, mégis internacionalista szemléletben kormányozta birodalmát. Oroszul jól beszélt, de kemény akcentussal, ami zavarta, így gyakran hallgatott. A tivornyáikon leitatta vendégeit, s figyelte a többiek beszélgetését, az elhangzottakat gyakran használta fel ellenük. Számos grúz vezetővel vette körül magát, akik közül sokan a sztálini tisztogatás áldozataivá váltak. Berijának, a szovjet titkosszolgálat vezetőjének rettegett alakja ismert. Ő volt talán, akiben a „vezér” legjobban megbízott, s így túlélte a vérengzéseket. Rosszul járt viszont Grigorij Konsztantyinovics Ordzsonikidze, aki jelentős karrier után lett kegyvesztett. Miután testvérét kivégezték, s nála házkutatást tartottak, értett a szóból, s véget vetett életének. Ezt követően a sztálini képmutatás diadalmaskodott, ravatalánál a generalisszimusz is díszőrséget állt, később várost neveztek el róla, ma Vlagyikavkazként ismerjük. 

A kegyetlensége saját rokonait is elérte: sógorát, Aljosa Szvanidzét feleségével együtt tartóztatták le s végezték ki. A grúz nép súlyosan szenvedte meg a szovjet diktatúrát, tízezrek kerültek lágerbe – egyes források szerint 90 ezer ember –, s ezreket végeztek ki. A Vörös hadsereg ellen – az ország függetlenségének megvédéséért – folytatott 1921-es harcoknak és az 1937-es tisztogatásnak nagyon sok grúz esett áldozatául. A tbiliszi Grúz Nemzeti Múzeum Szovjet megszállás 1921–1991 című kiállításán megrázóan mutatja be a rémtetteket.

A nosztalgiázó idősebb nemzedék

A nosztalgia már a nagy honfitárs 1953-ban bekövetkezett halála után éledezett. 1956 márciusában, Sztálin halálának évfordulóján, Tbilisziben grúzok, javarészt fiatalok verődtek tömegbe. A tüntetés zavargásokba torkollt, amelynek során több tucat embert öltek meg.

Kísérőnk szerint az idősebb generáció nosztalgiával gondol a szovjet korszakra: részben fiatalságukra emlékeznek, részben – a magas munkanélküliségi ráta miatt – az egykori biztos megélhetés tűnik számukra vonzónak.

A múzeum előtt klasszicista, oszlopos épület alatt húzódik meg Sztálin szülőháza, amelynek két szobájában éltek Dzsugasviliék. A bevezetőben leírt proletár családi kör korántsem idillikus: apja agresszív alkoholista volt, randalírozásaiért egy időre a városból is kitiltották. Így a családi erőszakot a kis Joszif korán megtapasztalta. Édesanyja élete végéig megmaradt egyszerű asszonynak, sohasem tanult meg oroszul, s fogalma sem volt fia szédítő karrierjéről; azon sopánkodott, hogy miért hagyta ott a szemináriumot.

A múzeum, ahol minden a hős vezérről szól

A múzeum egy olasz palazzóra emlékeztet, a neogótikus épület előtt Sztálin szobra feszít, s termeiben minden „Kobáról” szól. Tágas termek mutatják be a „Hazjain” (Gazda) életét, munkásságát.

Maiszasvili festménye a fiatal Sztá­lint örökítette meg, T. D. Gagloev Lenin és Sztálin Gorkijban című szőnyegábrázolása már túlmegy a giccs határán. A Sztálin kislánnyal című, ismeretlen alkotta mázolmány a gyengéd lelkű vezért sulykolja a nézőbe. Egy fotó Sztálin himlőhelyes arcát mutatja, ritka példány, a vezért ügyes retusőrök szolgálták.

az egyik reprezentatív terem főhelyén a Gellért-hegyi emlékmű kicsinyített mása áll a következő szöveggel: „A szovjet hős felszabadítóknak a hálás magyar néptől 1945”. A kiszolgáló helyiségek faburkolatos folyosóján belestem az irodákba, amelyek falait is a ki nem állított festmények ékesítették.

A múzeumpark legfőbb attrakciója a politikus páncélozott vasúti vagonja. Sztálin a golyóálló üvegű, minden kényelemmel ellátott Pullman-kocsin utazott a második világháború alatt a teheráni és a jaltai konferenciára.

A hölgy – kalandos körülmények között – disszidált Amerikába, majd 1984-ben váratlanul kérvényezte hazatelepülését, s Tbiliszibe költözött. Szvetlana – egyes források szerint – a múzeumban ünnepelte hatvanadik születésnapját.

Hűtőmágneseken a diktátor képmása

Tbilisziben, a  Kartvlisz Dedához, a Grúz anyácska szoborhoz vivő libegőre várakozunk. Mellettünk vidám svéd csoport fényképezkedik a park közepén egy Sztálin hasonmással: a grúz szájában pipa, a tábornoki egyenruha, a kitüntetések sora és a bajusz is stimmel. A fotózás végén a skandinávok odaadják a húszdolláros „honoráriumot”, s vidáman folytatják útjukat. A hegy lábánál zenészeket vesznek körbe turisták. Szól a „kalinka”, majd a muzsikusok érzelmes dalra váltanak. „Fájó szívem majd meghasad, nem találom sírhantodat” – éneklik grúzul a Szulikót, Sztálin kedvenc nótáját. A hallgatók valószínűleg nem is tudják a dal eredetét, de bőven hull az aprópénz a kitett hegedűtokba.

Az üvegcímkén természetesen Sztálin arcképe látható. Máshol hűtőmágnesek százain néz vissza arcmása, a turisták nevetve veszik szóró ajándéknak.

„Átmeneti” grúz világ

A grúz társadalom ezekben az években próbál magára találni, a függetlenség útja viszont göröngyös. Itt kell megemlíteni Eduard Sevardnadze nevét. A politikus fontos szerepet játszott a peresztrojkában, s mi magyarok is sokat köszönhetünk neki. Grúziában megítélése árnyaltabb. A 70-es években Brezsnyev vazallusaként, a grúz kommunista párt első titkáraként neki tulajdonítják a hírhedt mondást: Grúziának északon kel fel a nap. A rendszerváltás után ismét vezető pozícióba került, de korrupt rezsimjének a 2003-as „rózsás forradalom” vetett véget. Ezt követően Miheil Szaakasvili államfő próbálta az orosz befolyást lazítani, ezzel a nagyhatalom rosszallását váltotta ki. A konfliktus 2008-ban háborúba torkollott, amely Dél-Oszétia és Abházia függetlenségéhez vezetett. 

Giorgi Margvelasvili, Grúzia jelenlegi első embere 2014-ben együttműködési szerződést írt alá az Európai Unióval, s azóta megszületett a csatlakozási kérelem is. Az uniós tagországok polgárai mindenesetre vízum nélkül léphetnek be az országba. Az amerikai hatás a vendéglátásban erősödik: Texas, New York nevű szórakozóhelyek várják a pénzesebbeket, máshol a bejárat felett Marilyn Monroe villódzó neonképe mered ránk. Szakértők szerint újabb konfliktus a krími és ukrajnai helyzet miatt nem várható. (Úgy tűnik, Dél-Oszétia és Abházia így is pénznyelő, feneketlen kút az oroszok számára.) Az évszázados kötődés viszont bizonyos szinten tovább él, a grúz és angol feliratok mellett mindenütt cirill betűs kiírás is látható, sőt gyakran az angol marad el. Nem véletlen, napjainkban is a turisták jelentős hányada Oroszországból érkezik.

Helyben topogó fejlődés

Az országban utazva mindenütt fejlődés tapasztalható. A korábbi korrupciós vezetés hibáiból okulva az ország irányítói próbálnak változtatni. Először is az elvándorlást kívánják megállítani: az utóbbi évtizedekben a négymilliós lakosság negyede próbált külföldön szerencsét. Ez érthető, hiszen – bár az árak kedvezőbbek a magyarországiaknál, de – a 150 eurós átlagbérből nagyon nehéz megélni. A nyugdíjak ennek a felét teszik ki, így elterjedt a mondás: ha nincs gyermeked, éhen halsz. A közterületeken rengeteg a koldus.

újabban a drog megjelenése. A kallódó fiatalok gyógyítására sok erőfeszítést tesz a kormány: a Tbiliszi várban alkohol-drogelvonó működik. A fiatalok körében viszont az orosztudás ritka, mintegy öt százalékuk ismeri a nyelvet, javarészük az idegenforgalomban dolgozik. Gadauri a híres grúz hadiút mentén fekszik, felkapott síparadicsom. A település nevezetessége az Orosz–Grúz Barátság Emlékműve, amit az akkoriban még baráti népek a Georgievs­ki Egyezmény bicentenáriumára 1983-ban avattak fel. A szerződés védelmet nyújtott volna az országnak az iszlám közegben, garantálta Grúzia függetlenségét, de 1800-ban I. Pál orosz cár durván felrúgta, és annektálta az országot. Az emlékművet az elmúlt évben újították fel, óriás pannóira a történelem és a szocializmus minden közhelyét belezsúfolták az alkotók: népéért aggódó anyát, harci méneken vágtató vitézeket, lant- és balalajkaművészt, traktort, billenős teherautót, ringó búzamezőt, öreg halászt aranyhallal, jövőbe tekintő agg házaspárt fotóznak a turisták.

A múltból nehéz kilépni…