Sousse békére vágyik

Tunéziát nagyon lehet szeretni. Szerencsém volt, az élet úgy hozta, hogy egy tucat alkalommal utazhattam az egykori Africa provinciába. Mindig lenyűgözött a vendégszerető fogadtatás, ottléteimet a filmszalag is őrzi, az egyik opusban az ország római kori életével foglalkoztam, a másik a tunéziai zsidóságnak állított emléket. A forgatások során különleges – turisták által kevésbé látogatott – helyekre is eljuthattam. Nemcsak a kirakatot, hanem a vidék életét, egykori történelmét és kultúráját is alaposabban megismerhettem.

Január végén ismét Tunéziába invitáltak, a budapesti Taurus Reisen négynapos katalógus bemutatójára kaptam meghívást. Potya út, gondoltam először, az idő közeledtével mégis szorongva készültem az utazásra. A jeles eseménynek otthont adó Sousse-ban többször is jártam, a szép emlékeket viszont elhomályosította az elmúlt évi terrortámadás. A tények ismertek, a 38 halott mellett majd’ ugyanennyi sebesült vált áldozatává egy esztelen vérengzésnek. A merénylő megbízói ördögien időzítették az akciót: a június végi időpont a teljes elmúlt szezont tette tönkre, milliók életébe gázolt bele. Sajnos, ez nem túlzás: a 11 milliós népesség csaknem fele kötődik valamilyen módon a turizmushoz.

Jövőt meghatározó remény

A mintegy száz, a turizmusban érdekelt magyar szakembert a vendéglátók fejedelmi fogadtatásban részesítették. Tuniszban a csapattal találkozott Selma Elloumi Rekik miniszterasszony, akit 2015 februárjában neveztek ki az idegenforgalmi tárca élére. Természetesen egy rövid fotózásra szakított időt, a gesztus viszont mindenképpen az ország nyitottságát szimbolizálta. Sousse-ban a szállodában egyensúlyozó művész, népi zenekar, hastáncos, a világ bármely részén luxusnak tekinthető díszvacsora, a szobában diszkréten elhelyezett ajándékok aranyozták be az ottlétet. Ebben része van a már említett hagyományos vendégszeretetnek, s egy, a jövőjüket meghatározó reménynek.

A REMÉNYNEK! A turista a városban ritka vendég, az ötcsillagos szállodában rajtunk kívül idős német turisták szálltak meg. A kedvező árú szolgáltatás vonzza őket, e holtszezonban nyugdíjukból pazarul élhetnek, a világ dolgaival nem törődnek; a szállodán kívülre pedig ritkán mennek.

Mint a boldog békeidőkben

Elindulásom előtt Samia Ilhem Ammar, az ország magyarországi kijelölt nagykövete fogadott. A tapasztalt diplomata hangsúlyozta, Tunéziának – jövője érdekében – most békére van szüksége mindenáron. Ebben segíthetnek az oda utazók, nem szabad a félelemnek győznie. E mondat jegyében vágtam útnak a városba. Mindent úgy tettem, mint a boldog békeidőben. Végigsétáltam a nyüzsgő helyi piacon, a hangos kofák, zöldséghegyek között megvettem a nemrég szüretelt datolyát, pisztáciát, elámultam a halpiac tengeri herkentyűin. Az embertömeg a bazárban már ritkult, a boltok itt már a turistákat szolgálják. A kínai bóvlik mellett művészi szőttesek, olajfafaragványok, míves kerámiák hevertek a gyékényen. Az árusok kedvesen, de kissé apatikusan fogadták a betérőt, alkudni sem volt érdemes, portékáik árát a realitásokhoz szabták.

Az óvárosi shoppingolás után a város híres Régészeti Múzeumába tértem be. Itt is ritka vendég a turista, míg korábban magyarázkodni kellett a sajtóbelépőért, most a jegypénztárban a legtermészetesebbnek biztosították az ingyenes bejutást. Talán kevesebben tudják, de Sousse-ben rendezték be az ország második legnagyobb mozaik gyűjteményét, a kollekciót gazdagságában csupán a fővárosi Bardo Nemzeti Múzeum előzi meg. Az ötvenes évek elején alapított, 2012-ben felújított archeológiai kiállítás nemcsak külcsínében lépett előre, valóban pazar értékeket is rejt. A lovak hátán nyargaló Neptun, a naptárszerűen, a hónapok kincseit bemutató mozaikok vagy a keresztény keresztelő medence az egykori mesterek páratlan tudásáról, s az Africa provincia mérhetetlen gazdagságáról árulkodnak. A kereszténység korán gyökeret vert e tájon, ne feledjük, a numídiai származású Szent Ágoston is járhatott Sousse-ban, az egykori Hadrumetumban. E korból maradt ránk a város alatt öt kilométer hosszan elterülő nekropolisz, amelyben 15 ezer keresztény alussza örök álmát. A katakombákat főszezonban is kevesen keresték fel, pedig irányát több tábla jelzi a városban, s az oda látogató egy érdekes, különleges világba csöppen. Nemcsak temetkezési helyet láthat, akárcsak Rómában, az első keresztényüldözések menedékhelyén forgathatja vissza az idő kerekét.

A látogatás legszomorúbb momentuma a tavalyi merénylet színhelyének, az Imperial Marhaba Hotelnek meglátogatása volt. Sofőröm csak némi unszolás után tett kitérőt egy fotó kedvéért, mindenki, ha csak teheti, felejteni szeretné a kerítésen belül történteket. A létesítményt a Sousse-szal szomszédos Port El Kantaoui szállodasorának impozáns vendéglátóhelyeként tartották számon. Az átélt sokk után a szálloda zárva volt, komoly biztonsági őrség tartotta távol a kíváncsiskodókat. Az ötcsillagos, spanyol kézben lévő üdülőcentrum kertjében rend uralkodott, tulajdonosai optimistán bíznak az újranyitásban.

Érdekes színfoltja volt az ottlétnek egy régi baráttal, Rouissi Badreddine-nel való találkozás. „Bader” sokáig vezette a Tunéziai Nemzeti Idegenforgalmi Hivatal magyarországi képviseletét, tökéletes magyar tudásával, helyismeretével szolgálta a két ország kapcsolatát, s az újságírókkal különösen jó viszonyt épített ki. A külszolgálat után szülőföldjén kamatoztatta tapasztalatait, s sikeres üzletemberként az ország gazdaságának több szektorában ért el eredményeket. Földeket vásárolt, a minőségi „agro” turizmust tűzte ki zászlójára. Lesz kinek átadni a családi vállalkozás stafétabotját, egyik gyermeke már Amerikában tanul. Komótosan, minden szót megfontolva válaszolt kérdéseinkre. Az ország gazdaságát – az idegenforgalmi krízis ellenére – jónak értékelte, a merényletek sem tántorították el a külföldi befektetőket. A közbiztonságot érintve megemlítette a majd’ félezer kilométeres líbiai határszakaszt, amelyet nagyon nehéz őrizni, s a szomszéd politikai instabilitása a menekültek számában csapódik le Tunéziában.

Biztonság mindenekelőtt

A biztonság kulcsszerepet játszik az idegenforgalom beindulásában. A gyakori ellenőrzések, a turisták által látogatott környékek szigorú felügyelete, a hotelszemélyzet alaposabb eligazítása mind az újrakezdés részei. Buszaink rendőri kíséretet kaptak, mindenütt látványosan fegyveres őrök, s a napon sötét öltönyben aszalódó, újságba temetkező „civilek” vigyázták a rendet. Mindenki tudja, hogy egy újabb atrocitás a véget jelenthetné: az idegenforgalom érzékeny portéka, egy-egy rémhír is visszavetheti évekre, nem is beszélve a megrázó terrorcselekményekről. Vendéglátóink nem csak hivatalból voltak optimisták.

A kedvező árak vonzók lehetnek, de szem előtt tartják a minőségi vendéglátás fejlesztését is. Ők is tisztában vannak vele, az ország ezernyi kincset rejt, mégis az idegenforgalom a tengerpartra és a fővárosba koncentrálódik. Újabb lehetőség: az orosz–török ellentétek Tunéziába csalogathatják a másfélszáz milliós ország utazni vágyó polgárait. A hagyományos közép-európai piac megtartása is szerepel terveik között, ennek lehetett része meghívásunk. Továbbra is számítanak a hagyományos forrásra, Franciaországra, a párizsi merényletek vélhetően némi szolidaritást váltottak ki a gall utazókból, és a frankofon közeg is mindig jó ajánlólevél volt az egykori gyarmatbirodalom anyaországában.

„Karthágónak vesznie kell” – hangzottak jó kétezer éve Porcius Cato dörgedelmes szavai a római szenátusban, s a mai kor merénylője is ezt a filozófiát követte. Viszont egyikük sem számolt az itt lakók élni akarásával. A történelem sok mindenre megtanította az ország lakosait: Tunézia és Sousse most békére vágyik, megérdemelnék, rászolgáltak…