Böjte Csaba: mindig hozzám jött, akit hívtam

Több ilyen szobát is megnéztem: a szép berendezésű lakásokban példás rend és tisztaság fogad. Vitalis Alex tizenegyedikes fiatalember magyarázza el napi programját. Reggel hatkor ébresztő, majd mosakodás, takarítás és fél héttől hétig reggeli a tömbházak melletti közös ebédlőben. A lakásokban nincs konyha: a nevelő kíséretében minden gyerek az étkezőben eszik reggel, délután, a tanórák befejezése után és este. Akárcsak egy jól működő kollégiumi bentlakásban, programja van a délutáni tanulásnak és a szabadidős tevékenységeknek egyaránt. Este a nevelő kikérdezi a megtanult házi feladatot, majd 10 órakor takarodó, lefekvés. „Hétvégén különböző programjaink vannak. Rendszeresen eljárunk kirándulni, a kisebbeknek tevékenységeket szerveznek, a nagyobbak pedig fociznak, kosaraznak, mindenki a kedve szerint töltheti a szabadidejét” – magyarázza Alex.

Egy tízéves kislány elegyedik szóba velem, és miután elmondom neki, hogy nekem is van két gyerekem, kiböki: nem emlékszik az édesapjára. Valamikor régen látta, talán kisgyerekként, de az anyjáról sem tud sokkal többet.

„Azért kellett ide jönnöm, mert édesanyám egyik helyről a másikra költözött, nem volt állandó lakásunk” – magyarázza. Az udvaron bicikliző, mindössze pár éves kislány egy pillanatra megáll, hogy lefényképezzem, kacagva mondja a nevét, és már el is húz. Róla is kiderül, szétesett családból származik, ahol az édesapa alkoholista, a gyerekeket pedig nem engedik a közelébe, mert bántalmazza őket. Egy érettségiző fiatalember arról mesél, hogy sokan vannak testvérek, de ő nem árva: haza szokott járni hétvégeken, az itt tartózkodását az alapítvány fedezi, mert a szüleinek erre nincs pénze.

„Nem érzed magad bezárva az árvaházi világban?” – kérdezem. Azt válaszolja, nem. „Szerintem senki nem érzi ezt.

A gyerekekkel folytatott beszélgetésekből kiderül, többségüknek valamelyik szüleje él, és valamilyen rendszerességgel látják őket. De folyamatosan visszatérő motívum, hogy „édesapám vagy édesanyám iszik, elvált, szegények vagyunk, nem volt mit ennünk, vertek”. Vagy egyszerűen olyan körülmények között éltek, ami egy 21. századi ember számára még Erdélyben is nehezen elképzelhető. Ahogy a gyerekek sorsukról mesélnek, van a tekintetükben egyféle megnyugvás, béke. Érzik, tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy kicsinyke életük itt biztonságban van, és szeretet övezi őket.

A fenntartási költségek kétharmadát adományokból teremtik elő

Böjte Csaba ferences rendi szerzetessel nehéz személyesen találkozni, hiszen többnyire úton van. Legtöbbször az alapítványért kilincsel: rengeteg előadásra, misére hívják. Csak így lehet összeszedni e hatalmas, több tucat településen 83 gyermekházat számláló birodalomnak a fenntartási költségét. A támogatások zömét adó magyarországi kormányzati és magánadakozók mellett Ausztriából, Németországból, az Egyesült Államokból, de Ausztráliából is kapnak adományokat. Kolozsvári csapatként mi is egy mikrobusz csomagtartóját megtöltő ruhaadománnyal érkeztünk Dévára, amit az osztályba járó gyerekek szülei gyűjtöttek össze. Hasonló ruha- és élelmiszeradományok folyamatosan érkeznek Erdélyből is: a kolostor előcsarnokában halmokban állnak a frissen hozott csomagok, amit folyamatosan válogatnak, és a ruhákat szétosztják a gyerekek között. „Az állam kissé megnövelte a támogatást, de az alapítványunknak átutalt összeg még soha nem fedezte a szükségletek felét. A másik felét vagy inkább kétharmadát úgy próbáljuk összegyűjteni, hogy keresztszülőket keresünk. Sok a magánjellegű adomány és támogatás, én magam is sokat prédikálok, könyveket írok, amit eladunk, és a bevételeket erre fordítjuk.

– magyarázta lapunknak telefonon Böjte Csaba.

Ezer gyerekből két-három bukó

Nem vagyunk egyformák – mondja a római katolikus pap, amikor arra kérdezek rá, rendszerint milyen családokból érkeznek a gyerekek. Sokan nem tudják megszervezni az életüket, de ezért nem ítél el senkit. Van, aki eladósítja a családját, máshol betegség lép közbe, de számtalan más oka is van a széteső családoknak. Nem megy orvoshoz, aki nem beteg – így gyerekotthonba sem kerül, akinek rendben van a családi háttere.

Akiben ez tudatosul, annak ez szép hivatás az alapítvány keretében is. Vannak olyan nevelőink, akik nálunk végeztek, akik alkalmasak erre, és szeretettel maradtak továbbra is” – fogalmaz Böjte.

Kérdésemre, hogy mennyire nehéz a nevelők munkája és mennyire tudnak bánni az alapítvány munkatársai a gyerekkel, Böjte Csaba így válaszol: „a múltkor voltam egy családnál, az apuka oda akarta hívni harmadikos és ötödikes kislányát, hogy bemutassa nekem, de ők nem jöttek. Még soha nem voltam abban a helyzetben az elmúlt 25 évben, hogy ha egy gyereket hívtam, ne jött volna oda. Persze nevelője válogatja, de a gyerekek kezelhetőek. Ha nagy problémáink lennének, akkor nem mernénk ennyi gyereket vállalni, és nem tudtunk volna mintegy négyezer fiatalt útra bocsátani az alapítvány fennállásának 25 éve alatt. A most vakációra kerülő 2134 gyerekből kevesebb, mint tízen buktak osztályismétlőre. Ezek a gyerekek mind olyan helyről jöttek, hogy elvileg mindegyikük megbukhatott volna, ha nem foglalkozunk velük” – fogalmaz Böjte Csaba.

A többség valamilyen szakmát tanul, az alapítvány pedig a gyakorlati oktatást helyi tanműhelyekkel is támogatja, a fiataloknak pedig segít az elhelyezkedésben, hogy senki ne kerüljön az utcára.