A fiúk már nem a bányában, de dolgoznak

Kíváncsiságból végigkocsikázok Sarmaság fő utcáján, a csődbe ment bánya örökségét keresve. Mindenhol tehetős, rendezett telkek és házak: a gazdagabb szilágysági települések megszokott képe fogad. Az a néhány bányásztelepülés, amelyhez újságíróként szerencsém volt a rendszerváltás után, nem így nézett ki, emiatt is vagyok tanácstalan. Mire a házakat mustrálgató kocsikázásból észbe kapok, a dombtetőn álló impozáns református templomot elhagyva betévedek a bor útjára, azaz a sarmasági borospincék fertályára. Meg kell állnom érdeklődni, mert a Bányatelepre vezető út nem erre van. Hamar kiderül, jó embert kérdezek, egy volt bányászt, aki ma már nyugdíjas. Azt mondja, 45 évesen jött nyugdíjba, ez volt a bányászok nyugdíjkorhatára, de azóta is dolgozik, mint sok száz sarmasági munkatársa, akik szintén a bányabezárás előtt vagy közvetlenül utána kapták meg a boldogító nyugdíjcédulát. Közben fia lép elő a pince hűvöséből, és hozzáteszi, hogy bizony azért nem ilyen szép az élet. Apja a bányászfizetéséből három gyereket nevelt, az anyja háztartásbeli volt, de soha semmiben nem szenvedtek hiányt. „Én is, a feleségem is dolgozunk, és ketten alig keresünk annyit, mint apám nyugdíja. Elképzeli, mennyire könnyű ma boldogulni a bánya nélküli Sarmaságon” – magyarázza a fiatalember, akit apja azzal egészít ki, hogy a bányatelepen a derékig érő gazon kívül sok mindent nem találok.

Alkalmi ismerősömnek igaza van: ahogy a községközpont, Sarmaság rendezett telkeit elhagyom, a közigazgatásilag hozzá tartozó Bányatalep olyanszerű hatással van rám, mint a Zsil völgye lepusztult kisvárosai. Az évtizedekkel ezelőtt épített szocialista lakótelep gondozatlan tömbházai között csak a gaz nő. Az egykor idetelepített bányászok zöme ugyan magyar, de hamar rájövök, hogy a trehányságnak nincs nemzetisége: a gyökértelenné vált magyar éppúgy egyik napról a másikra él, nem törődik környezetével, mint a román vagy a cigány ember. A szürke, lerobbant és mocskos környezetből két új építmény emelkedik ki: egy református és egy ortodox templom. A sarmasági református gyülekezet tíz évvel ezelőtt vált ketté, a református templomot külföldi adományokból és az RMDSZ országos vezetőségének hathatós segítségével építették. A lelkésszel nem sikerül találkozni, de azt tudom róla, hogy RMDSZ-színekben a helyi önkormányzat képviselője.

 Az EU-csatlakozás, a vég kezdete

A bányavállalat telephelye a szocializmus fennmaradt relikviája. Ahogy megállok a hatalmas udvar közepén, és egy percre behunyom a szemem, magam előtt látom a nyolcvanas évekbeli nyüzsgést: 3500 embert járt ide dolgozni napi rendszerességgel. Az egykori buszállomás peronjain embermagasságú nádtenger fogad. Odébb a rakodóállomás árválkodó sínpárja tűnik el a semmiben. Tovább bolyonganék itt, ha nem bukkan fel Berki Edit a hatalmas épület csendjéből. Helyi önkormányzati képviselőként arra próbál rábeszélni, hogy ne a bányáról, hanem a községről írjak. Amikor végül is kiegyezünk, hogy ez idejövetelem fő oka, kötélnek áll, és szabadkozva vezet fel hosszú, és sötét folyosókon, elhagyott irodákon, míg meg nem állapodunk az egyetlen lakott helyiségben, az igazgató vörös szőnyeges irodájában, amely úgy hat, mintha filmforgatásra rendezték volna be. Az almérnök-asszony amolyan mindenes, vezető és beosztott egy személyben, minekutána az igazgató házon kívül van. Hosszan meséli e jobb sorsra érdemes nagyvállalat vajúdásának történetét, amely közvetlenül az EU-csatlakozás előtt kezdett el rohamos léptekben leépülni, mígnem a ploieºti-i központ csődeljárásról döntött. Kiérződik hangjából, hogy kényszerpálya ez számukra: talán meg tudták volna menteni, de a bányabezárásokat elindító országos hullám a sarmaságiakat annyira sem kímélte, mint a Zsil völgyét.

A mélybányászat, a tárnás kitermelés leállásával az utóbbi tíz évben a külszíni fejtésre összpontosítottak, az így kitermelt lignitre pedig továbbra is lenne igény: nem csak a megyében, hanem a környező megyékből is sok magánszemély vásárolta, vásárolná fűtésre. Fő megrendelőjük, a nagyváradi hőerőmű mástól szerzi be a szenet, de ha a néhány hónapja leállt külszíni kitermelést munkagépekkel bedolgozó céggel újraindítják, ismét vásárolnának. A 30 éve a sarmasági bányában dolgozó Edit asszony elismeri, hogy a hatalmas adósság minden tervezés alapját megkérdőjelezi, szerinte azonban van remény az újraindulásra, ha sikerül megszabadulni a hatalmas telep használatlan, de a fenntartás miatt sok pénzt emésztő épületeitől, és a tevékenységet egy kisebb telephelyre szűkítik le. Tény, hogy az egykori háromezer munkahely odaveszett: a mai külszíni fejtés legjobb esetben is ötven embert tud foglalkoztatni. A nyolcvanas években évi 900 ezer tonnára felvitt széntermelésnek a rendszerváltás utáni legjobb években is csak a töredékét tudták kitermelni külszíni fejtéssel.

Gombos Zsigmond alpolgármester – aki két évtizedet dolgozott mérnökként a helyi bányavállalatban –, árnyaltabban látja a bányászat történetét. Szerinte politikai döntés volt a bányák bezárása. Amennyi pénzt és energiát költöttek a bezárási projektek kivitelezésére, átgondolt stratégiával és néhány száz alkalmazottal kifizetődővé lehetett volna tenni a tárnás kitermelést is. „A sarmasági bánya gépesített bánya volt, tárnáinak egy része olyan szénkombájnos és szállítószalagos kitermelést biztosított, amely szinte automatizált rendszerben hozta felszínre a jó minőségű lignitet. A nagy beruházást igénylő gépeket és gépsorokat benn hagyták a mélyben, ott megy tönkre mind” – foglalja össze sommásan a halálra ítélt kitermelés történetét. Úgy véli, a hét kilométeres tárnarendszer egy részét meg lehetett volna menteni. Szénre továbbra is szükség van, hiszen sokan fűtenének lignittel. Azt Gombos Zsigmond is elismeri, hogy a sarmasági bányászat már a múlté: egy tetszhalott iparágat politikai ellenszélben képtelenség megmenteni, ehhez nem elég néhány lelkes ember ügybuzgalma.

Élet a bánya után

Tény, hogy a mintegy ezer lakosú Bányatelep is felhagyott az illúziókkal. Sokan elmentek már innen. A nem kevés, kétezer lej körüli bányásznyugdíjából éldegél, aki itt maradt, a fiatalok pedig céltalanul keresgélnek. A községközpont és a környező falvak őshonos lakossága hamarabb átvészelte a bánya bezárását. Az alpolgármester szerint ebben szerepe volt az átlagban 15 ezer lejes végkielégítéseknek is, amit sokan befektettek a mezőgazdaságba. „Rengeteg ócska traktor árasztotta el a községet, mások lovat vettek: hirtelen fellendült a gazdálkodási láz” – magyarázza az elöljáró, aki maga is megrögzött méhész. Később jobbára csak azok maradtak, akik vállalkozásszerűen próbáltak megélni a földből. Ma községi szinten hatezer emberre jut legalább 100 olyan gazdaság, ahol a család főállásban él meg zöldség- és gyümölcstermesztésből vagy állattartásból. A polgármesteri hivatal segítségével az elmúlt években bárki végezhetett mezőgazdasági szaktanfolyamot, ez volt ugyanis a feltétele az uniós mezőgazdasági pályázatoknak. „Észak-Erdélyben talán egyetlen olyan község sincs, ahol annyi gazdapályázatot nyertek volna, mint Sarmaságon. A három évig folyósítandó, évi 1500 eurós támogatás sok család számára hozott jövedelemkiegészítést” – fogalmaz az alpolgármester.

Igaz, a sarmasági ember nehezebben váltott, mint az olyan környékbeli falvak lakói, ahol hagyománya volt a mezőgazdaságnak. A váltás azonban sikeres volt, annak ellenére, hogy szinte nincs olyan sarmasági család, ahonnan legalább egy férfiember ne dolgozott volna a bányában.

Gombos Zsigmond szerint az elmúlt négy esztendőben uniós pályázatokból és kormányforrásokból több pénz jött be a községbe fejlesztésekre, mint az elmúlt fél évszázadban. Ma azt tartja a legnagyobb bajnak, hogy az RMDSZ kiszorult a kormányból, így a kormányváltás évében megkötött kormányzati pályázatok további finanszírozása leállt. Egy tízmillió lejes pályázatuk akadt így el, az elvégzett munkákat sem tudja az eladósodó polgármesteri hivatal fizetni.

Persze, nem mindenki látja így. Egy neve elhallgatását kérő ellenzéki szerint a Sarmaságra bejövő rengeteg pénz annak köszönhető, hogy az RMDSZ Szilágy megyei vezetősége és a csúcsvezetőség is kiemelten kezelte a községet, ahol négy évvel ezelőtt a megye legerősebb Magyar Polgári Pártos szervezete nyert 3 mandátumot a helyi közgyűlésben. Kampányidőszakban többet járt itt Kelemen Hunor és Seres Dénes Szilágy megyei képviselő, mint a megye városaiba. Sikerült is az ellenzéket leforgácsolni, az RMDSZ által kormánypozícióban kiemelten kezelt Sarmaság pedig a kormányváltás óta hoppon maradt – a Graiul Sãlajului szilágysági lap szerint a helyi polgármesteri hivatal a megye második leginkább eladósodott önkormányzata.

 Epilógus

Az átállással járó óhatatlan gondok ellenére Sarmaság azon kevés erdélyi bányásztelepülés közé tartozik, amely le tudta zárni fél évszázados bányászmúltját, és új megélhetés után nézett. A „belvárosban”, a gyönyörű rózsatenger közepén álló új polgármesteri hivatal előtti parkban néhány percre letelepszem egy padra. Ízlelgetem a községeinkben oly szokatlan látványt: Sarmaságon valóban új korszak kezdődött.