A cigányzene és a gondtalanság hiányzik a mai világból

Karácsonyváró hangulatban lépkedek Szilágyi Gerzsonnal a Tyukodi utca fele. A Szilágyság hosszú ideig legelmaradottabbnak számító vidéke, Tövishát egyik jellegzetes falujában ma már nem térdig érő sárban vagy tikkasztó porban közlekedik az ember, mindenhová aszfaltút vezet. Azaz mégsem, mert ahogy a cigánysor fele közeledünk, előbb az aszfalt, majd a kavicsos út tűnik el. Az uniós pályázatokból útépítésre nyert pénz elfogyott, a folytatásról pedig senki nem tud bizonyosat.

Van már annak tán 15–20 éve is, amikor legutóbb erre jártam, a vályogból dagasztott, nyomorúságos viskók között, a cigányok falutól elkülönülő telepén, kinn, a legelőszélen. Most más kép fogad. Olyanszerű látvány, mint amikor a rendszerváltás óta nem látott, lerobbant városnegyedekbe téved a külföldi vendég, és csodálkozva nézi a változást. Nemcsak a tövisháti falu középkori útjai és szegényes telkei változtak meg, hanem a cigánysor felhozatala is: a legtöbb helyen a magyarokénál ugyan szerényebb, de rendezett, tiszta házak fogadnak. A régi korok emlékét idézve, csak mutatóba maradt egy-egy lakatlan, még lebontatlan vályogkunyhó. Az elkerített telkeken hasábfa áll nagy halomban, mindenhol kiterített, száradó ruha fogad. Kísérőm helybeli magyar gazdaként jól ismeri a cigánynegyedet, beszélni is tud a nyelvükön. Közöttük is sokat forgolódott, és hosszú éveken át dolgozott a helyi termelőszövetkezetben, majd a gépállomáson, így ráragadt a cigány beszéd.

A még zenélő cigányokat keressük meg. A vérvölgyi cigányzenekarok, cigánybandák a rendszerváltás után jó ideig még híresek voltak a környéken, míg a gépi zene ki nem szorította őket. A ma is több mint száz főt számláló, legnagyobb lélekszámú szilágysági magyar cigányközösség zenészei olyan hírnévnek örvendtek a környező falvakban, mint a régi szép idők magyar vendéglőiben, éttermeiben pikulázó cigányzenészek.

Magyarországról épült házak

„Annak a világnak már, sajnos, vége szakadt” – fogad egy hatvanas forma férfi az egyik leghíresebb zenészdinasztia, a Vargák portáján. 2000-ig még keletje volt a cigányzenének, aztán kikopott, mint a szalmakalap. Az egy nappal korábbi disznóvágás miatti felfordulásért kér elnézést az asszony: azt mondja, még nem tudta leteríteni a szőnyeget. Varga Jolán szerint az utóbbi egy-két évtizedben megváltozott az életük, mert amivel addig foglalkoztak, arra ma már nincs szükség. „És az új téglaház?” – kérdezek vissza értetlenkedve, hiszen a portájuk mellett még áll az agyagviskó, ami évtizedeken át szolgált házként. Kiderül: a többi házhoz hasonlóan ez is abból a magyarországi munkavállalásból épült, amelyre a rendszerváltás óta jártak ki rendszeresen. A helyi termelőszövetkezet, és a távolabbi állami mezőgazdasági vállalatok és kenderáztatók bezárása után váltani kellett. Több évig alkalmi magyarországi mezőgazdasági munkákra járt a vérvölgyi cigányok zöme, onnan hazatérve kezdtek el új házakat építeni, vagy felújították a régit.

Ráveszem Varga Ottót, hogy egy fénykép erejéig vegye elő régi brácsáját. Ekkor derül ki, hogy nem találja a gyantát, annyira régen nem használta. Egy zenész számára egyértelmű, hogy ki is próbálná a szekrény aljából előszedett egykori munkaeszközét, amellyel évtizedekig zenélt hétvégi rendezvényeken. „Tudja, a lakodalmas idényben már egy hónappal előre lefoglaltak bennünket. Tizenkét tagból állt egy cigánybanda, ebből hat a menyasszonynak, hat a vőlegénynek zenélt, este meg találkoztunk a kultúrházban, a lakodalomban. Este közösen zenéltünk, ropták is a táncot másnapig.”

Szomorúság árad az amúgy derűs férfi hangjából, miközben a cigányzene szilágysági történetét boncolgatjuk a meleg szobában. Nehéz megérteni, hogy a foglalkozás, ami egyben szórakozás is volt évszázadok óta magyarnak, cigánynak egyaránt, egyik napról a másikra odalett. Legtöbbször egész héten dolgoztak valahol, és hétvégére jöttek haza zenélni. Felesége, Jolán asszony arról mesél, hogy évtizedekkel ezelőtt bizony nem kocsival, hanem gyalog kellett járniuk a közelebbi-távolabbi falvakba, mégis vállalták a zenélést. „Ma jó esetben egy-egy menyasszony-búcsúztatóra kell a cigány, de az sem mindenhol. Ebből meg megélni nem lehet” – magyarázza a helyzetet.

Kivesző mesterségek

Szedelőzködünk, hogy átmenjünk a szomszédba a másik Varga családhoz, Varga Ödönhöz, aki ma már az egyetlen aktív cigányzenész Vérvölgyön. Igaz, nem idehaza, hanem egy szamosardói zenekar tagjaként szokott fellépni szombatonként. A szobában még gyerekek bujkálnak a paplan alatt, de hát olyan családoknál, ahol 11 unoka téblábol, ez nem meglepő. Új vendéglátóm arról mesél, hogy ők nyolcan voltak testvérek, a nagycsalád hagyománya mai napig fennmaradt. Igaz, ma már nem annyira népesek a cigány családok sem, de két-három gyerek szinte mindenhol akad. Ő is arról beszél, hogy ma egyértelműen jobban élnek, mint régebben, de hozzáteszi: a vérvölgyi cigányok soha nem éheztek, mert mindig szerettek dolgozni.

Az együttélésről beszélgetünk: mindenki egyetért abban,hogy a néhány lecsúszott munkakerülőt, és a kevés keresetét elivót leszámítva a többség rendszeresen eljár dolgozni. Ki napszámba kapálni, gyomlálni, ki takarítani a szomszédos falvakba, de sokan dolgoznak építkezéseken is, főleg segédmunkásként. „Inkább csak mostanában járnak iskolába a gyerekek, régebben jó, ha elvégezték az elemit, csak néhány embernek volt nyolc osztálya” – magyarázza Varga Ödön, aki azt sajnálja, hogy a hagyományos cigánymesterségek mind kivesztek, egyikre sincs igény. Apáról fiúra szálló mesterségként egy-egy nyáron több ezer vályogtéglát készítettek, vagy kitapasztották, kimázolták az istállókat, sütőkemencéket. Vérvölgyön és a környékbeli falvakban mindig akadt munka. A hetvenes-nyolcvanas években eljártak távolabbi vidékekre is, főleg a Bánságba, Temesvár környéki mezőgazdasági farmokra. Aki itthon maradt, az elszegődött a falu tehén- és kecskecsordáját őrizni: amúgy ez az egyetlen hagyományos cigány foglalkozás, amiért ma is keresik a vérvölgyieket.

Legények a vártán

Ünnepek táján, főleg karácsonyra mindenki hazajött. Egyrészt ilyenkor találkoztak a nagycsaládok, de az ünnep pénzkereseti lehetőség is volt, hiszen minden családban akadt legalább egy zenész. Ki hegedűn, brácsán, nagybőgőn, cimbalmon, ki gitáron vagy éppen tangóharmonikán kísért. Minden csapatnak volt egy prímása, rendszerint ő tárgyalt a megrendelővel. A legények fogadták meg karácsonykor a cigányokat: még tíz évvel ezelőtt is csapatostól vették sorra a lányos házakat. Éjfél előtt kezdődött a mulatság, és reggelig tartott. A kántálásra ajtót nyitó háziak beinvitálták a csapatot, ahol terített asztal mellett sorra megtáncoltatták a lányt és az asszonyt. Volt tehát munkájuk a cigánybandáknak, hiszen egyszerre több faluba is hívták, s hogy harag ne legyen, ahogy egyik faluban elfogyott a lányos ház, újra kezdték a szomszédos faluban. És mindez addig tartott, míg zenész és legény bírta szusszal az éjszakai strapát.

A cigánybandás vérvölgyi mulatozás azonban nem csak karácsony táján csúcsosodott ki, amikor többnapos bálokban kellett húzni a talpalávalót – Varga Jolán arról mesél, hogy három napig várta haza az urát, mert Diósadon annyit tartott a bál –, de sok más alkalom is akadt lakodalmakon és bálokon kívül. Szilágyi Gerzson a disznótorok hangulatát idézi fel: a cigányzenészekkel megspékelt dáridóra elhívták a közeli rokonokat, barátokat, és bizony megtörtént, hogy a fél disznó a lakoma áldozatául esett. De senki nem bánta, hiszen a maga során a meghívott visszahívta a gazdát, így hetekig tartott a zenés téli együttlét. Az emberek tudtak örülni egymásnak, felszabadultan beszélgettek, mulattak, és noha jóval szegényebbek voltak, mint manapság, mégis gondtalanabbul éltek. „A cigányzene és a gondtalanság hiányzik a mai világból” – sommázza Varga Ottó egy letűnőben levő kor tanulságait.

Együttélési modell

Beszélgetésünk során többször is elhangzik, hogy a vérvölgyi cigány–magyar együttélésről példát lehetne venni. Vargáék szerint nemcsak a faluban vélekednek így, hanem a szomszéd falu, a községközpont, Debren polgármesteri hivatalában is ezt mondják, miután ezen a téren elég sok a rossz tapasztalat. „A visszás esetek többségében a helyi faluközösséget megbolygató cigány-magyar viszonyban a más vidékről jött cigányokkal van gond, lopnak vagy garázdálkodnak, és innen szokott elszabadulni a pokol. Az évtizedek vagy évszázadok óta itt élő cigányok már annyira részei a falunak, hogy természetessé vált az együttélés” – magyarázza Varga Ottó.

Cigányzene-történet
A falusi cigányzenész-réteg Erdélyben – így a Szilágyságban is – a 19–20. század fordulójára alakult ki. Már a század elején, falusi környezetben is a városi mintát követő nagyobb cigánybandák jöttek létre: a falusi parasztmuzsikusok mellett ők lettek a magyar hangszeres népzene fenntartói. A kilencvenes évek derekáig több szilágysági faluban működött cigányzenekar: Mocsolyán, Lelében, Lompérton, Szilágysámsonban, Krasznán, Selymesilosván, Szilágynagyfaluban helyi vagy környékbeli cigányok szolgáltatták lakodalmakban és táncmulatságokban a talpalávalót. A Szilágyság legnagyobb magyar cigányközösségének zenészbandái, a vérvölgyiek Kis- és Nagydobára, Szilágyfőkeresztúrra, Vöcsökbe, Lompértra, Varsolcra, Perecsenybe, Diósadba, sőt egy-két román szilágysági faluba, például Kitvára is eljártak zenélni. A szilágysági népzenekutatás egyik jeles szakembere, Almási István szerint a tulajdonképpeni hangszeres dallamokat, egy-két kivételtől eltekintve, leginkább a gyakorlatból már eltűnt férfi szólótánchoz, a verbunkhoz húzták. Ezt a táncot a Szilágyságban csűrdöngölőnek, figurának, lábalónak vagy zsibainak hívták. A szilágysági falvakban a legtöbbször járt tánchoz, a csárdáshoz népdalokat és főleg népies műdalokat húztak a cigányok. A zenekarok által használt hangszerek többnyire gyári készítésűek voltak. A cigánybandák hangszeregyüttese rendszerint egy vagy két hegedűből, egy vagy két brácsából (kontra) és nagybőgőből állt, amihez cimbalom csatlakozott – ez utóbbit azonban egy ideje a tangóharmonika „helyettesíti.” A zenetörténész-szakember szerint a Szilágyságban élő dallamok túlnyomó többsége általánosan elterjedt. Az egy dialektusterületre jellemző dallamok közül legnagyobb számban az erdélyiek vannak jelen, többségük a Székelyföldön, részint pedig Közép-Erdélyben is honosak. Csak a Mezőség specifikus dallamai hiányoznak a Szilágyságból.

A szilágysági falvak, így a vérvölgyi cigányok sorsa is jobbára egybeolvadt a más vidékeken lakókénál szerényebb körülmények között élő magyarság sorsával. Mindig is kiegészítették egymást: együtt dolgoztak, együtt mulattak. Közös sors volt ez, és az is maradt. Ma már olyan értelemben is az, hogy a helyi, két tanerős magyar iskola a cigánygyerekeknek köszönheti stabil létét. A falu egynegyedét kitevő cigányság arányaiban a számukat meghaladó gyereklétszámmal van jelen. A közös osztályokban tanuló gyerekek pedagógusainak sikerült elérni, hogy a cigánysorról érkező gyerekek többségének ne legyenek tisztálkodási gondjai.

A rendszerváltás után javuló helyzet köszöntött a helyi cigányságra: a szegényebb sorsú emberek először kaptak szociális támogatást, illetve a jobban megfizetett magyarországi és erdélyi munkavállalással anyagilag is előnyösebb helyzetbe kerültek. Varga Jolán szerint ma már alig van olyan cigánycsalád, ahol az öregek és a fiatalok ugyanabban a házban élnének. Amikor a fiúk családot alapítanak, bővítik a régi házat, vagy igyekeznek újat építeni. A nagycsaládos együttélés modellje azonban továbbra is megmaradt, hiszen a nagyszülők rendszerint otthon maradnak, így ők az unokák gondozói a munkába járó fiatalok helyett.

Van néhány család, amely a magyarok közé olvadt be: magyar vő vagy magyar menyasszony jött a családba, így ők minden szempontból „felzárkóztak.” A többség azonban megmaradt cigánynak.

 A tövisháti Vérvölgy

A Szilágycseh-Zilah közötti útvonalon fekvő tövisháti falu, Vérvölgy, Trianon után néhány évtizedig önálló községközpont volt, a magyar falvak módszeres leépítésének kommunista korszakában azonban több faluval együtt hozzácsatolták egy kisebb román faluhoz, Debrenhez, a mai községközponthoz. A többségében magyarlakta községben 1990 óta magyar a polgármester és az alpolgármester is.

A főleg gyümölcs- és szilvatermesztéséről híres 450 lelkes faluban ma is sok a gyümölcsös, és gondozzák a szőlőket is. A termelőszövetkezeti gazdálkodás felszámolásával azonban a mintegy 50 hektáros intenzív szőlőtelepítés eltűnt, 1990-ben a falu jobbára kisbirtokos, néhány hektárnyi termőfölddel rendelkező lakói visszatértek a hagyományos gazdálkodáshoz. A legtöbb tövisháti faluhoz hasonlóan azonban a földművelés gyenge jövedelmezősége arra késztette az embereket, hogy feladják őseik foglalkozását, és a kilencvenes évekbeli nagy nekirugaszkodást követően a földek többségét parlagon hagyták. A rendszerváltás előtt mintegy 500 tehénből álló csorda mára egy tizedére zsugorodott, jobbára csak az idősebb emberek tartanak ki a tehéntartás mellett. A falu férfi lakossága főleg építkezéseken dolgozik, az asszonyok egy része a közeli Szilágycseh még megmaradt egy-két üzemébe ingázik. Vérvölgyön az 1949-ig felekezeti jellegű református iskola az államosítás után átalakult és kibővült: 1961–1968 között nyolcosztályos iskolaként nem csak a helyi gyerekeket, hanem a környező falvak nebulóit is fogadta, mígnem egy pártbizottsági döntés nyomán a szomszéd faluban építettek új iskolaépületet, az itteni 5–8. osztályokat áttelepítették Dobára. A nyolc osztályos iskola visszaállítására irányuló próbálkozások a rendszerváltás óta sikerteleneknek bizonyultak. Az 1803-ban klasszicista stílusban épült templomot az utóbbi években sikerült felújítani: a helyi egyházi élet tartalmasságára jellemző, hogy azóta új, korszerű parókia és új imaterem is épült helyi közadakozásból és a holland testvérgyülekezet támogatásával. Süle Gyula Zsolt helyi református lelkész elmondta: a gyülekezet az elmúlt években kapta vissza Erdély egyik legrégibb, mára fennmaradt, 1591-ből származó úrasztali kelyhét, amelyet 1971-ben a Szekuritáté kobozott el a gyülekezettől. A kehely megérkezését a gyülekezet bensőséges ünneppel fogadta: az alkalomból létrehozott Vérvölgyi Falunapot azóta is rendszeresen megülik a magyarországi és holland testvérgyülekezet részvételével.