Fehér barátok kálváriája

Az első hazai premontrei monostort Váradhegyfokon, a mai Nagyváradon alapították még Szent Norbert életében. Ő 1080 körül született az északnémet-holland határ közelében, Genep várura fiaként. Életrajza látványos, pálfordulás-szerű megtérésről tudósít, amely után felszentelt papként szeretett volna élni xanteni kanonoktársaival, akiket azonban nem sikerült visszafordítani az eredeti szigorú kanonoki életformához. Ezért a pappá szentelése előtti napon minden vagyonát szétosztotta, majd a pápa engedélyével mezítlábas, darócruhás vándorprédikátor lett. Hat év után első követőjére, Hugóra bízta Prémontrét, mert magdeburgi érsekké választották, a rendje pedig rohamosan elterjedt Európában.

Az Árpád-korban a „fehér barátok” 40 monostorban szolgálták a magyar népet imádságukkal, lelkipásztori és hiteleshelyi (közjegyzői) tevékenységükkel. A 18. században, II. József rendeleteit követően a magyar premontreiek rendjük fennmaradása érdekében a ciszterekhez és a bencésekhez hasonlóan iskolák fenntartását is vállalták, jelentős pedagógiai tevékenységet folytattak. Trianon után a Nagyváradhegyfoki Premontrei kanonokrend egyházi vagyona is Romániához került.

 Ghibutól a felfüggesztésig

A kanonokrend egyházivagyon-restitúciós pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibu egyetemi tanárral kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Gyakorlati sikereket azonban csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor programjához híven az erdélyi római katolikus egyház státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra bírta rá a román kormányt.

Az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén a kolozsvári hatóságoknál ingatlanokat írtak át a román állam javára. A piarista épülettömb a közoktatásügyi minisztériumhoz került, egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig atanulmányi alap javára játszottak át, a bejegyzés szerint „a román állam kezelésében.” Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy a román törvények értelmében az erdélyi katolikus státus „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa sem lehet.

Az 1866-ban rögzített eredeti beírás szerint a váradszentmártoni telekkönyv lapján „Szent István első vértanúról címzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” került bejegyzésre eredeti tulajdonosként. Onisifor Ghibu 1936-ban, csendőri kísérettel, a premontrei rend Nagyváradi Gimnáziumának épülettömbjét és telkét az augusztus 22-én kelt 1936/7818., illetve a 1936/6611-os végzés alapján a román államra testálta. Az önkényes bejegyzések ellen a váradhegyfoki és a jászóvári premontrei rend, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében három fellebbezés történt. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”, és a telekkönyvi bejegyzéseket. A nagyváradi törvényszék második fokú végzésében (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek. A román bírósági szerint a világegyház szerzetesrendjének nem ismerhető el a jogi személyisége, mivel Románia határain kívül is vannak szervezetei, és legtöbb rendfőnökük külföldön él. 

A Szentszék 1938-ban erélyesen tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött 1927-es konkordátum értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön is jogi személyek, és a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, ugyanakkor meg kell őrizni eredeti rendeltetésének megfelelően. A román külügyminisztérium kérésére 1939-ben a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai nem zárultak le, ugyanakkor megjelent egy rendelet, amelyben kimondták, hogy valamennyi ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztenek, és egyenként vizsgálják meg azokat.

 Újraállamosítás

A második bécsi döntés után a magyar kormány miniszteri rendelkezésben kimondta, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés után a Szatmár-nagyváradi Egyházmegye a régi egyházmegyei határok keretében kettévált: ismét teljesen különálló, a püspökök személyében is elkülönített egyházmegyét alkotott, amelyekhez a bécsi döntés előtti, Trianon utáni magyarországi apostoli adminisztratúrákat is visszacsatolták. A Nagyváradi Egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi kollíziós magánjog követelményét alkalmazta. A magyar országgyűlés október elején fogadta el az 1940. évi XXVI. törvényt, amely „A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolásáról és az országgal történő egyesítéséről” rendelkezett.

Az észak-erdélyi területek visszacsatolásával kapcsolatosan a magyar kormányzat a törvényhozás további rendezéséig megtehette mindazokat az intézkedéseket, amelyek a visszacsatolt terület közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe való beillesztése érdekében szükségesek voltak. Mindaddig, amíg a törvényhozás vagy a visszacsatolási törvényben kapott felhatalmazás alapján erről a miniszterelnök másként nem rendelkezett, Észak-Erdélyben az 1940. augusztus 30-án érvényes jogszabályok maradtak hatályban, kivéve azokat, amelyek az állami főhatalom változása következtében nem voltak alkalmazhatók.

A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenítette a magyar kormány által hozott valamennyi, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. A nagyváradi premontrei gimnáziumot – ma Mihai Eminescu Főgimnázium – az 1948/ 176-os dekrétummal államosították. A Premontrei Rend tulajdonában lévő Félixfürdőt 1948. november 28-án államosították újra.