A szembejövő bukaresti magyar adás

A minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi:

– Emlékszik-e még rám?

Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni.

– Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette.

– Így már igen.

A riport

A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket.

A Kaláka

„Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991:

„A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.”

Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára.

A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére.

Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba.

Bodor Pali

Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink.

Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét.

Mondod-e még?

Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt.

A Majtényi-ház

A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák.

Emlékezetes nap

1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult.

De ez már egy másik történet.