A földalatti „hadsereg”

B. Kovács András

Mint egyfajta időszakos rabszolgasághoz vagy jobbágysághoz, úgy folyamodtak a munkaszolgálathoz az államok a 20. század folyamán. Akár erről is elnevezhetnénk az egymást váltó diktatúrákat, amelyek az 1930-as évektől a’89-es rendszerváltásig a legkülönfélébb címeken sajtolták ki a férfiakból az ingyenmunkát. Sorkatona vagy mesterember, kisebbségi a háború előtt vagy után, úgynevezett kizsákmányoló osztályhoz tartozó vagy bármilyen mondvacsinált címen feketelistára kerülő személy – ha nem ítéltek szabadságvesztésre és kényszermunkára, akkor „dombelhárítóként” robotoltál a totalitárius államnak, jóváteendő „bűnöd”, amelyet minden ártatlanságod ellenére a fejedre olvastak. Léteztek azonban áttételesebb formái is e modern kori rabszolgaságnak.

Egyre lentebb

A csíkszentdomokosi Kristály József jórészt a Zsil-völgyi szénbányákban töltötte katonaidejét. A szolgálat csak ürügy és eszköz volt arra, hogy társaival munkaszolgálatra hurcolják az 1963-ban a család harmadik gyermekeként világra jött férfit. „A nyolcadik osztályt a hetvenes évek végén fejeztem be, tanulmányi eredményeim alapján tanáraim a továbbtanulást javasolták, de akkoriban építettük bátyáimnak – tíz, illetve kilenc évvel idősebbek nálam – a házakat, nősülés előtt álltak, kellett a pénz. A csíkszeredai traktorgyár szakiskolájában végeztem el a tíz osztályt, havi ösztöndíjat is kaptam, finommechanikusi diplomát szereztem. A traktorgyár 1981-ben nem tartott ránk igényt, átadtak a balánbányai vállalatnak, két héten belül el kellett foglalnunk az állást. Tizennyolc éves koromig az esztergályos műhelyben dolgoztam, akkor elvittek katonának,  a lupényi szénbányában kerültem először a föld alá. Három hetes kiképzés és az eskületétel után pedig irány a szénfejtés.”

A lupényi bánya legmélyebb pontja 450 méter mély, az ő szektoruk 300 méteren működött. A munkavédelmi felkészítőn figyelmeztették ugyan a veszélyekre, első alkalommal mégis megtörtént, hogy többen zsúfolódtak a liftbe, mint ahogy szabad lett volna. A lift pedig a túlsúllyal folytatta az útját lefele, mellig süllyesztve az embereket az akna mélyén meggyűlt vízbe – akár meg is fulladhattak volna. A fejtést elég korszerű gépekkel végezték, szénfejtő kombájnokkal, ami levágta a szenet, az ráhullott a láncos krácerekre: kétoldalt lánc futott, s közöttük úgynevezett paletták szállították a szenet. Legalább hat ilyen szállítószalag működött a hatalmas szénfal tövében. Óriási nyomás alatt dolgoztak, a vasácsolat másfél hónap alatt szépen meghajolt. Az üreg mindig beomlott. Úgy termelték ki a szenet, hogy előbb két tárót vertek a szénréteg felé, s akkor kezdték a frontot fejteni. Ahogy szedték ki a szénréteget, és jöttek visszafelé, dróthálóval tartották meg a földet, hogy ne omoljon be, amíg fejtenek. Mikor egy szénréteget kivettek, alábújtak, és ahol elszakadt a háló, újrahálózták. A föld szépen jött le, s az a felszínen is meglátszott. Előfordult, hogy vízzel kevert sarat nyomtak be törmelékelés céljával. A módszert különben állítólag Balánbányán kísérletezték ki.

Patkányok között

„Tizennyolc hónapot töltöttünk ott, a teljes katonai szolgálatot. Rengeteg baleset volt, engem szerencsére elkerült. Azon a termelési vonalon hárman voltunk lakatos katonák minden váltásban egy öreg civil lakatos mellett. Ha elszakadt a krácer lánca, össze kellett toldani, ha a fogaskerekes hajtóművön szakadt el, meghegeszteni. Bekamerázták a fejtést és a felszínen képernyőn figyelték, mi történik lenn.”

Nem volt gond a szénporral sem, az amúgy is jóval kevésbé káros az egészségre, mint a balánbányai kőpor, ami nagyon sokak halálát okozta. Fennállt a robbanásveszély, de a szellőztetést jól megoldották. „Egy hónap után rám bízták a szellőztető táró felügyeletét, ez azt jelentette, hogy a vízgyülemléseket ki kellett szivattyúzni. Sokszor olyan nagy volt a nyomás, hogy csak hason csúszva tudtam közlekedni. Egyedül végeztem a munkám. Előfordult, hogy a sitt elején elvégeztem a dolgomat és egy beszögellésben leheveredtem. Ott szinte megettek a patkányok. A tízórainkat feltétlenül fel kellett akasztani a mennyezetre egy minél hosszabb vékony színesfém dróton, mert azon a patkány nem tudott lemászni. Ha letetted valahova, biztosan megették. Előfordult, hogy halkonzervet osztottak tízóraira a kaszárnyából – emiatt zendülés is kitört, a parancsnoknak kellett lecsendesítenie –, egy társunk pedig, aki már nagyon unta, bevágta a konzervet a sarokba, s otthagyta. Ahol szögletes lett a konzervdoboz, ott kirágták a patkányok. Én egyszer ijedtem meg a patkányoktól: csapdát állítottam, megfogtam egyet, de csak a farkát csípte oda. Elkezdett vészjelzéseket leadni, s amikor kilépek a táróba, valami surrogást hallok. Elborzadtam, amikor megláttam a rengeteg patkányt. Szembevágtam velük egy követ, mire szétrebbentek, aztán gyorsan eltapostam a sebesült patkányt. Most is megborzongok, ha eszembe jut.”

Másnapra a dögöt is megették a többiek. A bányászok különben szeretik a patkányt, etetik, irtani nem is volt szabad. A patkány ugyanis érzi a veszélyt, és jelzi, ha megnő a metánkoncentráció. Azért természetesen minden mester nyakában ott lógott a mobil metánmérő.

Betegség és zaklatás

Katonakolléga is járt rosszul, nem is egy. Egyiküket a leszerelés napján kapta el a krácer, egy ujjnyi vastag lánc, amelynek a húzófején fogak vannak, s abba akadnak bele a láncszemek. A katona átlépni akart rajta, megcsúszott, beleakadt a ruhája és betűrte maga alá, egy csángó, aki nem beszélt magyarul. Amikor a váltás végén jött a többiekért az autó, megvetették a lábukat és azt mondták, nem mennek, míg fel nem hozzák a szerencsétlenül járt társat. Megfenyegették őket, hogy nem szerelik le, büntetőszázadba küldik valamennyiüket – de nem sikerült megfélemlíteniük.

A „szervek” is nagyon korán figyelni kezdtek. Kristály József egyik osztálytársa Iaşi-ba ment egyetemre, ott belekeveredett valamibe és beszervezte a Szeku: ha nem áll kötélnek, kirúgják az egyetemről. Neki kellett jelentenie róla, de az egyik barátnőjét is beszervezték. „A szénbányában is ellentétbe kerültem egy kontrainformációs tiszttel, havonta kellett mennem kihallgatásra. Leszereléskor állok az iroda előtt, s hallom, a nevemet kiáltják. Vártam a menetlevélre, amikor kijön egy tiszt: ki az a Kristály? Mondom, én. Ez és ez a a kapitány elvtárs beszélni akar velem telefonon. Azt mondja nekem: „Măi bozgore, nu cumva să mergi acasă fără să treci pe la mine, că te aduc înapoi in cătuşe!” (Te bozgor, nehogy nekem anélkül menj haza, hogy benéznél hozzám, mert bilincsben állíttatlak elő!) Át is mentem, de nem volt az irodájában. Na, ha nincs, jegyezd fel, hogy ittjártam, kerestem, mondtam a kapusnak.”

Nyilatkozatot írt eleget, mondja, meg kérdőívet is. Volt, amit diktáltak, de írt nekik arról is, hogy a téeszekben hogyan néznek ki az állatok. Hogy milyen volt, amikor a pártfőtitkár látogatóba érkezett, s a magánmarhákat összehajtották, hogy bemutathassák a lesoványodott, kiéheztetett téesz-marhák helyett. „Az egész kommunizmus egy nagy hazugság volt. Ezt én leírtam, és nagyon nem tetszett nekik. A bátyáimat is meghordozták miattam. Miután leszereltem, még vagy kétszer zaklattak, de aztán békén hagytak. 1985-ben visszamentem Balánbányára, ezúttal már a föld alatt dolgoztam húsz éven át. Utána kedvezményesen, végkielégítéssel eljöhettem. Rengeteg volt a szilikózisos eset, sokan meghaltak időnek előtte, rokonaim is, nem egy. Nyugaton szűrővel óvják az embereket, nálunk ilyen nem volt. Pormaszkot adtak, de azt ki használta? Utóbb vízzel locsoltak, de az ötvenes-hatvanas években rengetegen kapták el a betegséget. Öt év munka után például a sógor bácsi, édesapám húgának a férje betegnyugdíjba került, még húsz évig húzta, de alig élt, nem tudott kaszálni, dolgozni.”