Járhatatlan az arany középút?

– Ahhoz képest, hogy két-három héttel ezelőtt Victor Ponta miniszterelnök még homlokegyenest mást mondott, a múlt kedden megalakult a Verespatakra tervezett bányaberuházást vizsgáló parlamenti különbizottság, amelynek ön is tagja. Várható-e áttörés a hazai cianidos technológiájú aranykitermelés ügyében?

– A mostani kormányzóoldal egy része egyértelművé tette, hogy lépni akar Verespatak ügyében, a parlamenti pártok képviseletében ezért hozták létre a különbizottságot. Az más kérdés, hogy a felpörgetett munkaritmusú bizottság mit tud majd nyújtani: szerintem a törvénytervezet vitáján kívül semmit. A napokban elmegyünk Verespatakra, meghallgatjuk az ottani bányászokat, a helyi lakosokat, a különböző intézmények képviselőit, majd Bukarestben találkozunk a tüntetőkkel is. Ez arra lesz elegendő, hogy a kollégák egy felületes összképet alakíthassanak ki. Nem hinném, hogy ennyi információ elegendő lesz a biztos állásponthoz.

– Olvastam, hogy a bizottságban egyetlen bányamérnök végzettségű képviselő van, a többiek viszont ortodox papból, filológusból, jogászokból, újságírókból lett politikusok. Ön annyiban kivétel, hogy már kétszer volt környezetvédelmi miniszter, ismeri a ciános dossziét...

– Ennek a bizottságban a legnagyobb baja valóban az, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a többség nem látja át a kérdés súlyát, következésképpen a pártok irányvonalát követő politikai döntés várható. Tulajdonképpen jelentést készítünk a már benyújtott törvénytervezethez, amelyet az előzetes tervek szerint decemberig mind a képviselőház, mind a szenátus illetékes szakbizottságai és a plénum is megvitatna. A kormánypártok gyors döntést akarnak, így az valószínűsíthető, hogy így vagy úgy, de a törvényhozás még idén dönteni fog. Ha a romániai közhangulatot nézem, valószínűbbnek tűnik, hogy a különbizottság negatív jelentést terjeszt be, ámbár mégsem bocsátkoznék jóslásokba. A kormányoldal véleménye eddig heti rendszerességgel változott, így nehéz megmondani, hogy mi várható. A helyzet jelenlegi állása szerint nincs igazán jó döntés. Ha a törvényhozás jelenlegi formájában szavazza meg a verespataki cianidos aranykitermelés tervét, az siralmas lesz az ország számára, ha viszont elutasítja, akkor minden marad a régiben: az ügyiratcsomó nem zárul le, hanem visszakerül a szakminisztériumhoz.

– Ezek szerint a puszta elutasítás nem old meg semmit: a parlamentnek kellene törvényben betiltania a cianidos aranykitermelést?

– Mindenek előtt azt kéne eldönteni, hogy mit akar az ország. Ha nem akarunk cianidos aranykitermelést, akkor egyértelműen és világosan ki kell mondani, törvénybe kell iktatni. A különböző szakhatóságok ennek ódiumát nem tudják magukra vállalni. Az egyszerűen utópia, hogy a hatalmas bányanyitási lobbi ellenében a szakhatóság döntésére bízzuk, hogy adnak-e engedélyt vagy sem. Amennyiben az ország nem akarja a cianidos bányanyitást, akkor hatóságait meg kell védenie a bányalobbi túlerejétől.

– Úgy tűnik, a politikum döntésképtelen. Nem lenne-e mégiscsak jobb megoldás az államfő népszavazásra tett javaslata?

– Ilyen kérdésben népszavazást kiírni szerintem butaság. Egy bonyolult környezetvédelmi és szakmai kérdéseket felvető gazdaságfejlesztési elképzelést nem lehet kivinni a népi demokráciába, hiszen – megfelelő információ és tudás hiányában – az emberek többsége nem tud róla érdemi véleményt formálni. A bányanyitás kérdése nem hasonlítható össze a nukleáris energiával. Ez egyértelműen a politikum felségterülete: megszerzett mandátumaik alapján a politikusok felelőssége, hogy jól átgondolt döntéssel pontot tegyenek az ügy végére. A társadalmat nem szabad népszavazással ilyen álságos és kényes ügyben egymásnak ugrasztani. Azért álságos, mert elvileg mindenkinek igaza van. A projekt legnagyobb baja abban rejlik, hogy senki nem hajlandó az állam részéről egy szakmailag összeegyeztethető engedélyeztetést kidolgozni, amely minden lehetséges érdeket figyelembe véve egyféle arany középutat garantálna. Azaz megfelelő módon legyen képviselve az állami érdek, teremtsünk munkahelyeket a szigorú környezetvédelmi előírások és a fenntartható fejlődés jegyében. Az nem vitás, hogy Verespatakon újra lesz aranybányászat, csak az a kérdés, hogy milyen körülmények között és mikor?

– A verespataki bányaberuházás anyavállalata, a kanadai Gabriel Resources perrel fenyeget, több milliárd euró kártérítést követel, amennyiben projektjét elutasítják. Mennyire jelenthet reális veszélyt a román állam számára egy ilyen kártérítési per?

– Nem ez lenne az első ilyen pere a kanadai cégnek. Miniszterségem alatt a minisztériumot, engem személyesen és az államtitkárt is azzal a váddal perelte be, hogy akadályoztatjuk a szükséges engedélyek kiadását. A per több évig húzódott, és amikor egyértelművé vált, hogy vesztésre állnak, visszakoztak. Tavaly zárult a bírósági eljárás: a bírák számára világos volt, hogy a cég nem felelt meg a törvény által megkövetelt feltételeknek. Ebben a történetben nincs helye kártérítési pernek, ezért tartom szerencsétlen megnyilvánulásnak Victor Ponta miniszterelnök elszólását, aki kétmilliárd euró lehetséges kártérítési követelésről beszél. Itt arról van szó, hogy a román szakhatóság által támasztott szigorú környezetvédelmi és egyéb feltételeknek a projekt ebben a formájában nem felel meg. Ez dokumentáltan végigvezethető bármilyen bírósági tárgyaláson.

– Az mégiscsak furcsa, hogy 16 év óta folyik ez a történet, és a román szakhatóság nem tudta lezárni az ügyet. Ha a cég nem felelt meg a feltételeknek 10 évvel ezelőtt, vajon miért nem zárták le akkor, mielőtt bármiféle szerződés született volna?

– Ennek a történetnek két, jól körülhatárolható fejezete van. A kilencvenes években az első arany-kitermelési engedélyt az állami bányavállalat kapta, és ezzel a portfolióval ment szerződésre a kanadai beruházóhoz. Mai körülmények között az akkori szerződést nem lehetne megkötni, csakhogy akkor mások voltak a törvények, a témában alig létezett koherens törvénykezés. Ezzel együtt az RMGC 2005-ig nem tett le bányanyitási kérelmet, azaz nem kért kitermelési engedélyt. Addig megszerzett engedélyei a színesfémkészletek feltárásához voltak elegendőek. A kibányászásra alkalmas altalajkincs nagyságának ismeretében, 2005-ben megtették a nulladik lépést, és megszerezték a környezetvédelmi előengedélyeztetéshez szükséges urbanizációs terveket. Mivel nagyméretű beruházásról van szó, a törvény értelmében egyenesen a szakminisztériumhoz kellett fordulniuk.

– Mi történt az elmúlt nyolc évben az engedélyeztetési folyamat körül?

– 2003-tól Románia fokozatosan átvette az uniós jogrendet, amely a környezetvédelem területén is komoly szigorításokat hozott. Amikor az RMGC 2005-ben benyújtotta kérvényét, már eleve az új európai előírásoknak kellett megfelelnie, tehát integrált engedélyeztetés elé nézett. A beruházás méretei okán a minisztérium közvitára bocsátotta a projektet, és a tulajdonképpeni engedélyeztetés emiatt csak 2007-ben kezdődhetett el. Ekkor derült ki, hogy a bíróság – civil szervezetek kezdeményezésére – elutasította az RMGC urbanisztikai engedélyét. A törvény szerint a cég köteles volt új urbanisztikai engedélyt szerezni, ezt azonban a kanadai tőkéjű bányavállalat csak három év múlva nyújtotta be. Jellemzően nem a törvény megkövetelte feltételeknek próbáltak megfelelni, hanem a nagy román pártok holdudvarán keresztül igyekeztek politikai nyomást gyakorolni az ügy előmenetelére. Amikor az ő hibájukból felfüggesztettük az eljárást, nagy horderejű kampányba kezdtek, elővették a magyar kártyát, Trianont, gyaláztak, és rám akarták bizonyítani, hogy a magyar környezetvédelmi miniszter a legnagyobb akadály a projekt útjában. Idővel aztán maguktól is rájöttek, hogy stratégiájuk nem nyerő.

– Az évek során mennyire lett biztonságosabb, körültekintőbb a bányanyitás terve?

– Vitathatatlan, hogy sok helyen megpróbáltak javítani – a legfrissebb változat szerint meghagynák a település, illetve a római kori bányák egy részét –, és a zagytározó ciánkoncentrációját jóval az uniós normák alá nyomnák le, legalábbis a terv szerint. Viszont a legtöbb félelmet keltő zagytározó méretei, a kitermelési időszak, illetve az ipari hulladék tárolásának módszerei változatlanok, tehát a legtöbb rizikófaktorra továbbra sincs megnyugtató válaszuk.

– Volt-e olyan időszak az elmúlt nyolc esztendőben, amikor a bányanyitás akár karnyújtásnyi távolságra kerülhetett volna?

– Miniszterségem alatt erre sok esély nem mutatkozott, de később sem, amikor a demokrata-liberális kormány idején igen kemény államelnöki lobbi akarta kikényszeríteni a környezetvédelmi engedélyeket. Traian Băsescu ezt hivatalosan követelte a szaktárcától: ekkor alakult ki konfliktus Kelemen Hunor, Borbély László és a román államfő között. Itt tulajdonképpen mindig arról volt szó, hogy az RMGC nem teljesítette a törvény által megkövetelt feltételeket, amit politikai nyomásgyakorlással próbáltak átugrani. Ez napjainkra sem változott: meggyőződésem, hogy a verespataki projekt mai formájában elfogadhatatlan!