Magyar mise a pusztinai templomban

Már másfél éve van annak, hogy minden csoporttal meglátogatjuk a templomot, és együtt a vendégekkel imádkozunk, énekelünk Szent István oltáránál. Az idén már korábban kezdődött a vendégfogadás, és sokkal többen bejelentkeztek már januárban, ezért megbeszéltük a pusztinai plébánossal, hogy mindig előre szólunk, ha csoport van, és mindig bemegyünk imádkozni a templomba. Egy héttel ezelőtt a plébános is arra biztatott, hogy énekeljünk mindig bent a templomban. A közelmúlt tiltásaira gondolva, ennek csak örvendeni tudunk.

A pénteki napra sem terveztünk mást, mint a megszokott forgatókönyvet: a két csoport érkezése 11.30–12 órára lett megbeszélve. Mindig elénekeljük az Úrangyalát, és szívesen meghallgatjuk a vendégeket is. Utána elsétálunk a saját portámra, ahol helyi ízekkel ismerkednek a vendégek (tokány puliszkával, köményes pálinka, kalács, kukoricalepény). Mindig van egy kis előadás is a moldvai magyarokról és Pusztináról. A mi házunk jelenleg úgy működik, mint egy élő tájház, amely betölti a eredeti funkcióját is: benne lakunk, benne élünk.

Fél tizenegykor megszólalt a telefon, a pusztinai Magyar Ház adminisztrátora keresett, és megkérdezte, hogy mit csinálok? Mondtam, hogy főzök, mert csoportokat várok! Alig tudtam követni az utasításait: „ma ne menjél a templomba, mert akkor nem lesz magyar mise.” Ezt fenntartásokkal fogadtam, természetesen. „Tönkre akarod tenni az eddigi fáradságos munkánkat? Ennyit megtehetnél azért, hogy végre legyen magyar mise Pusztinában!” Nem értettem, miről beszél! Nem értettem, mi köze a csoportnak a délutáni miséhez, mivel tudnám én tönkretenni az ő eddigi fáradságos munkáját? Aztán lassan kiderült, hogy a pap megtiltotta, hogy én pénteken belépjek a templomba, mert az a megegyezés született ezelőtt másfél hónappal, hogy csak akkor lesz magyar nyelvű mise a konferencián részvevők számára, „ha Tinka távol marad”. Nehezen jutott el a tudatomig, hogy miről beszél a pusztinai adminisztrátor emberke.

Semmiképp nem ígérhettem meg, hogy nem megyek be a templomba a csoportokkal, a délutáni miséről pedig nem tudtam mit mondani! Megkérdeztem, hogy miért nem beszélték meg velem is a „kötött alkut”, hiszen van némi közöm a vallásos ügyekhez. Hogyan merészeltek alkudozni az én nevemben, az én tudtom nélkül? Erre az illető ott helyben, a telefonban ki is jelölt némi szankciókat számomra, ha tönkreteszem a délutáni magyar nyelvű misét. Már évek óta ismételgetem magamban, egyre gyakrabban: „Bocsásd meg, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Tudom, hogy nemcsak rám érvényes, hanem minden nőre az, hogy kiborul, ha nem hagyják nyugodtan főzni, velem is ez történt. Oly könnyű elrontani egy szép napot! Nem is volt időm feldolgozni a sok képtelenséget, mert újra szólt a telefon: ezúttal a nagyobb szervező hívott, a budapesti. Ő már udvariasra fogta a tárgyalást, annak érdekében, hogy ne tegyem tönkre az elért eredményt: „Első ízben lehet magyar mise Pusztinában, a templomban” – mondta (mintha még hallottam volna ezt mástól is). Hiába kérdeztem, hogy miért kötöttek alkut a magyar mise fölött, miért nem szóltak nekem is, hogy legalább tudjam idejében? Hogyan akar megakadályozni abban, hogy a saját templomomba bemenjek imádkozni? Mi köze egy konferencia-szervezőnek (még akkor is, ha budapesti) a pusztinai vendégfogadáshoz, a templomban történő magyar imádsághoz?

Az úr elcsodálkozott azon, hogy idáig is szoktunk imádkozni magyarul a templomban és hogy nem ez lesz az első alkalom. Talán hasznos lett volna, ha jobban informálódik, hogy mi a helyzet Pusztinában, illetve, ha az informátorai objektív tájékoztatást adnak.

Azért, hogy végre tisztán lássak, felhívtam telefonon a plébánost, és felvilágosítást kértem a kialakult helyzetről. Sajnálatát fejezte ki, hogy engem nem tájékoztatott a szervező a megállapodásról: a iaşi-i püspök azzal a feltétellel engedélyezte a magyar misét a konferenciásoknak, hogy Nyisztor Tinka maradjon távol, ne vegyen részt a misén! Ezenkívül az is feltétel volt, hogy a misén maximum még 10 olyan személy vehet részt, akik nem a konferenciához tartoznak.

Érvelni próbáltam, mert szerettem volna a misén részt venni: én is meghívott vagyok a konferenciára! „De nem vett részt”, jött rögtön a válasz. (Hogy mennyi mindenre volt idejük a szervezőknek vagy a „megfigyelőknek!” Elég gyorsan informálták a plébánost, hogy csütörtökön nem vettem részt a konferencián, tehát megvolt egy újabb ürügy, amellyel kizárhattak a miséről.)

Végül megkérdeztem a paptól, hogy a turistacsoporttal bemehetünk-e a templomba? Elmondtam, hogy semmi közük a konferenciához, a szokásos programunkat követnénk. Semmi kifogása nem volt. Megnyugtatott, hogy a templom nyitva áll, mehetünk, de a délutáni misére nem szabad, ez van a megállapodásban.

Nem mentem el a délutáni misére. Számomra a templom nem küzdőtér, nem a reklám helye, sem a képmutatásé. Kivárjuk azt a misét, amely nekünk, pusztinaiaknak szól, azt amelyen nyugodtan tudunk imádkozni, azt, amely nem képezi alku tárgyát.

Mi arra a misére várunk, amely mindig van, nekünk, és nem a vendégek számára van megrendezve, „kiállítva”. Imádkozni fogunk azokért a buzgó „segítőinkért”, akik a jó szándéktól vezérelve inkább ártanak, mint használnak.

Nyisztor Tinka, a pusztinai szent istván egyesület elnöke