Lepkék nyomában: a Kovács testvérek útja a sepsiszentgyörgyi múzeum kertjéből a lepidopterológia tudományáig

„Apám Kolozsváron végzett biológiát, először Baróton tanított, majd Sepsiszentgyörgyön. 1962-ben került a múzeumhoz, ahol addig nem volt biológus beosztásban alkalmazott” – idézte fel Kovács Sándor. Kifejtve, hogy a múzeumban addig nem alkalmaztak természettudományos szakembert,

A szolgálati lakás, amelyet a család kapott, a múzeum hatalmas parkosított udvarára nézett, kertjében pedig gyümölcsfák, vad kaszáló, bokrok és virágok várták a gyerekeket.

– emlékezett vissza Kovács Sándor. A gyerekek szeme előtt bontakozott ki az apai munka: gyűjtőutak a környék erdeiben, terepmunka a Rétyi Nyírben, és a múzeumban sorakozó dobozok, amelyeket apjuk rendbe tett. A Diószeghy-gyűjtemény különleges iskola volt számukra: látták, hogyan kell szakszerűen elhelyezni a példányokat, milyen eszközökkel kell bánni velük, hogyan kell felcímkézni. „Tálcán kaptuk a lehetőséget, hogy mi is tanuljunk. Apánk mindig arra biztatott, hogy amit csinálunk, azt vegyük komolyan” – magyarázta.

Az első lepkék a múzeum kertjéből kerültek, majd lassan gyarapodott az anyag: egy doboz, két doboz, később száz, kétszáz. A két testvér mindig közösen dolgozott. A gyűjtemény gyarapodásával annak megosztása vált szükségessé, Kovács Sándornál főként az úgynevezett nagylepkék találhatók, míg Kovács Zoltán gyűjteménye a kisebb molylepkékre specializálódott.

Mint Kovács Sándor elmesélte, az évtizedek alatt a gyűjtés módszerei is nagy utat jártak be. A hatvanas években még Petromax lámpát vittek a mező szélére, elé fehér lepedőt feszítettek, és a fényre gyűlő éjszakai lepkéket fogták be. A hetvenes években megjelentek a higanygőzös égők, amelyek erősebb UV-fényük révén sokkal hatékonyabbak voltak, de áramforrást igényeltek. Ezért falvak szélére, erdészházak mellé vitték őket, vagy egyszerűen az utcai lámpák alá gyűlő lepkéket szedegették össze.

A nyolcvanas években generátorok tették lehetővé, hogy bárhová elvigyék a felszerelést, az utóbbi időben pedig automata UV-csapdák könnyítik meg a munkát: egy egész éjszakán át működnek, reggel pedig begyűjthető a „zsákmány”.

A gyűjtésnek megvan a maga ritmusa. Nyáron a repülési időszakban a terepmunka élvez prioritást, télen viszont a feldolgozás következik. A példányokat dobozban, rétegezve hozzák haza, hűtőben tárolják, majd feszítődeszkán kitűzik, szárítják, végül cédulával ellátva dobozba helyezik. Minden példányhoz tartozik adat: hol és mikor fogták, ki volt a gyűjtő. Így nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem tudományos forrást is jelentenek.

„Ahol több példány van, ott a változatosságot is látni: színben, méretben apró különbségeket. Ahol kevés van, ott ritkaságról van szó, amit nehezebb befogni” – magyarázta a gyógyszerész.

Ha valamit nem ismertek fel, a múzeum gyűjteményéhez hasonlították. Ma a helyzet gyökeresen más: az internet révén bármely múzeummal felvehetik a kapcsolatot, fényképet kérhetnek egy-egy típuspéldányról, és rengeteg publikáció érhető el online.

„Ma sokkal könnyebb a kezdőknek: amit nekünk tíz-húsz év alatt sikerült megszerezni, ahhoz ma kis túlzással pár kattintással hozzá lehet jutni” – mondja az amatőrből az évek alatt szakemberré vált Kovács.

„Régen, a környéken ezrével repültek a káposztalepkék a sánc felett. Ma előfordul, hogy egyet sem látni” – magyarázza, kifejtve, hogy ebben a mezőgazdaság vegyszerhasználatát tartja a fő bűnösnek. Ugyanakkor az erdős völgyekben, kevésbé bolygatott területeken még mindig gazdag az élővilág, és a gyűjtések során ott ma is bőséges anyag kerül elő.

A hivatás és a hobbi kapcsolata is érdekes. Bár egyikük sem lett biológus, a gyerekkori természetközelség meghatározta gondolkodásukat. Kovács Sándor gyógyszerészként, Kovács Zoltán orvosként dolgozik, de a természettudományos alapok, a megfigyelőképesség, az anatómiai ismeretek a lepkészésben is hasznosultak.