Feléledtek a Márton-napi szokások, a kisiratosi Szalai családnál ilyenkor „forró drót” van

Szokás volt, hogy a liba húsából, különösen a hátsó részéből, küldenek a papnak is, innen ered a „püspökfalat” kifejezés.

Márton lúdjai Kisiratoson

Az utóbbi években feléledt a Márton-napi szokás, különösen, ami a libasütést illeti. Arad megyében, a kisiratosi Szalai családnál „forró drót” van Márton-nap előtt, mert a híresen jó lúdjaikból jó előre rendelnek az ismerősök, barátok, még határon túlról is jönnek a kisiratosi libáért. A baromfiudvaron látni pulykát, tyúkot, gyöngytyúkot, pávát, fehér és szürke libát is. „A férjem imádja az állatokat, és mi is megszerettük” – magyarázta Szalai Karolina, és mintegy helyeslésképpen a libák gágogásukkal „szóltak bele” a beszélgetésbe.

„Úgy mondhatnám, hogy a családot ellátjuk, mert van házi libahús, csirkehús, gyöngyihús (gyöngytyúk – szerk. megj.). Mi nagyon keveset vásárolunk az üzletből. Fel tudjuk őket nevelni itthon, disznót tartunk, borjú is van” – vezetett körbe a gazdasszony.

Torma Veronika, Karolina édesanyja vágja le a libákat, kopasztja, bontja, pucolja. „Olyan hat-héthetes koráig nevelem, utána átadom anyunak, rá vannak bízva, kihajtja, legelteti őket” – tette hozzá a vendéglátó, Veronika pedig elárulta, hogy miért jobb a legeltetés annál, mintha ólban nevelnék a szárnyasokat.

Ma már nincsenek tömött libák Kisiratoson sem, mert már nincs, aki a hozzáértést és türelmet igénylő munkát elvégezné.

És ezt a régi öregek nagyon jól tudták. Úgy tessék elképzelni, hogy Márton-naptól visszaszámolva mondjuk három hetet, tömünk. De már csak így, ősszel, mert ezeket a libákat nem lehet tömni augusztusban vagy júniusban, mivel akkor még fiatalok. Csak akkor szabad őket tömni már, mikor elérték a négy-öt hónapos kort” – avatott be a részletekbe Szalai Karolina.

Libasült Szalainé módra

A Márton-napi libasültek hagyománya az utóbbi évtizedeben elevenedett fel ismét. „Nem volt mindig ilyen nagy kereslet rá. Kacsára nagyobb igény volt mindig, de a libát inkább csak az utóbbi nyolc-tíz évben kérik az emberek. Azért tartunk többet, hogy tudjuk kiszolgálni az ismerősöket, barátokat” – mutatott a hat-hét kilogrammos vágósúlyú állatokra, hozzátéve, hogy ha volna, aki megtömje őket, a tíz kilót is elérnék.

Szalai Karolina valóságos szenvedéllyel beszél a jószágokról és a háztáji gazdaságból kikerülő finomságokról. „Nagyon szeretem én is az állatokat, de ha levágunk egy libát,

Nem szaladunk el a boltba, hanem kiszaladunk az udvarra, elkészítjük a vasárnapi ebédet, de abból, amit mi sajátkezűleg neveltünk. A kertben előállítjuk a krumplit, répát, zsír van, olajat nagyon keveset veszünk. Háziszalámit a férjem szokta előállítani disznóból, marhából, úgyhogy családias minden” – érződött ki a háziasszony szavaiból boldogság és megelégedettség.

Arra kértük Szalai Karolinát, hogy árulja el, miként készíti el a Márton-napi libasültet. „A barátoktól hallom, hogy egészben sütik meg a libát. Én anyukámtól, ahogy tanultam, úgy készítem. Van egy nagyon nagy lábosom, a libát földarabolom, szárnyát, combját, mellét szépen külön előkészítem, egy picit lesózom, a nagy lábosba belerakosgatom, vizet öntök rá, és hagyom párolni, addig, míg majdnem egészen puha lesz.

ami abból áll, hogy a felkész libahúst félre rakom egy kicsit, és abba jó kis libazsírba, ami nem egészen zsír, mert van egy pici víz is, belemártogatom a kenyeret. Azt kirakom az asztalra egy kicsi savanyúsággal. A férjem abból nagyon jól teszik, ebéd előtt persze. Aztán visszaigazgatom a húst, berakom a sütőbe, és a saját zsírjában készre sül. Semmi mást nem adok hozzá, csak sót. Se disznózsírt, se olajat, még borsot sem” – s miközben ezt elmondta, összefutott az ember szájában a nyál.