Az ember nem eldobható zsebkendő

– Találkozott már máshol a Szent Ferenc-alapítvány gyermekotthonához hasonló intézménnyel?
– Több helyen találkoztam úgynevezett családjellegű intézménnyel, ennyire családjellegűt azonban, mint a miénk, nem láttam. Máshol is családmodellben élnek a gyerekek, de ott nyolcórás váltásban jönnek a munkatársak, ezért a gyerek legtöbbször úgy érzi, hogy munkahelyen lakik. Nálunk viszont a nevelőknek itt van az otthonuk.
– Lehet-e, kell-e finomítani a rendszeren?
– Bizonyára igen. Sok olyan eset van ugyanis, hogy a gyerek itt lakik a melegben, az apja meg hajléktalan, az állomáson lakik. Előfordult már, hogy összeszedtem egy szétesett család négy gyerekét, az apát és az anyát összebékítettem, így néhány év múlva újra felvállalták a saját gyerekeik nevelését. Elsősorban a gyereket mentem, de valahogy az egész családot kellene megmenteni. Ilyen irányban szeretném az alapítványt továbbfejleszteni. Az ember nem egyszer használatos zsebkendő.
– Érzi ebben a társadalom, a kormányok támogatását?
– A nyugati országokban, Magyarországon vagy Romániában ugyanazt tapasztalhatjuk: honnan lehetne lefaragni a költségvetésből? Nyugaton félelmetes mértékben támogatják a melegek házasságát és a pedofíliát. Mintha tudatosan szét akarnák verni a családot. Miért? Hogy az emigrációból a populációt fenn lehessen tartani. Az emigránsoknál azt nézik, hány éves, milyen végzettsége van, mennyire egészséges, mennyi pénze van. Így gyűlnek össze a pontszámai, ennek alapján engedik, vagy nem engedik be az országukba. A társadalomnak óriási terhet jelent a gyerek: iskolába kell küldeni, orvosi kezelés kell. Úgy tűnik, a kormányok jobban járnak, ha emigránsokat fogadnak be, és nem a családot támogatják. Nagyon mély sebe ez a társadalomnak, és közben hatalmas üzlet.
– A nevelési, oktatási elvekkel is hasonló „haragban” áll?
– Ismerőseimtől tudom, Nyugaton az a tendencia, hogy a gyerek minden évben más osztályba menjen, más tanítónője legyen. Vajon miért? Hogy ne legyenek kötődései, érzelmi szálai. A gazdasági élet azt követeli, hogy ha ma Barcelonában kell dolgoznia, és holnap Koppenhágában, akkor készen álljon erre a mozgékony életformára. Ha osztálytársai, barátai vannak, azok érzelmi kötődést jelentenek, márpedig a multinacionális cégeknek nem ilyen ember kell. A társadalmat atomjaira kell szedni – ez a világ nem az emberről szól, még akkor sem, ha reggeltől estig rólad beszélnek. Fogyasszál, fogyasszál – de tulajdonképpen nem rólad szól a képlet.
– Hogy vélekedik az egyház politikai szerepvállalásáról? A papok véleményformáló emberek, alkalmasak lennének arra, hogy nagy néptömegeket különböző eszmék mellé állítsanak. Megtehetik?
– Nem ez a probléma kulcsa, hanem az, hogy magasabb színvonalon kellene politizálni. A világ legnagyobb problémájának én az óriási kapzsiságot látom. Az Egyesült Államokban óriási beruházásokat láttam, és gazdagságot. Az emberek önző kapzsisága állandó költekezésbe hajtja a kormányokat, hogy a gazdasági színvonal emelkedjen. Ha egy párt azt mondaná, rosszul állunk, az a párt be se jutna a parlamentbe. Tehát velünk, emberekkel van a baj, nem a pártokkal, mert azok valaminek csak a következményei. Az emberi mentalitással van gond: nem olyan helyen keressük a boldogságot, ahol tényleg meg is találhatnánk. A hétköznapi embert megváltoztatva megváltozna a politika is. A politika a mi vágyaink szüleménye. Nem okozat: nem alakítja az emberek érzelmeit, hanem az emberek kapzsisága meg vágyai szülik a mostani politikát. Ilyen értelemben én nem a következményeken, hanem az okon szeretnék változtatni. S ezért a papok is sokat tehetnek.