A szatmári sváb öntudatának része, hogy katolikus – Ft. Tempfli Imre a történeti konferenciáról

– Erdélyi, magyarországi és németországi történészek a meghívottak.

– Németországi az egyik meghívottunk, Baumgartner Bernadette, aki a regensburgi egyetem vendégelőadója. Jómagam immár 30 esztendeje Németországban élek és szolgálok, így ketten érkezünk mondhatni Némethonból. A többiek magyarországiak, és erdélyiek természetesen.

– A szatmári svábok történetét a szatmári békétől kezdve, azaz az 1700-as évek elejétől datálják, és a konferencia az 1980-as évekig követi nyomon a történetüket, amikor nagyrészt elhagyták szülőföldjüket. A svábok identitásáról is értekezni fognak?

– Igen, 1712-ben jöttek Szatmárba az első telepesek, éppen a szatmári békét követően gróf Károlyi Sándor fáradozása eredményeképp. Ami távozásuk idejét illeti, nem annyira az 1980-as években, inkább az 1990-es évek elején hagyták el a szülőföldjüket.

Ilyen egy lakodalom megszervezése, az a szokás, hogy a lakodalmas menetet megállítják, ellopják a menyasszonyt, aztán van a tűztánc szokása. Megvan náluk a mezőgazdasági szerszámok régi neve is, aztán a házak, családok megnevezése.

– A szatmári svábok identitásának egyik fő alappillére a vallásosság, a katolikus hitük. Vallásosságuk identitásképző erő volt a történelem folyamán is?

– A szatmári svábok ragaszkodása a vallásához, hitéhez mindenképpen figyelemre méltó. A múltban is úgy volt, hogy a sváb ember számára a hite, a temploma nagyon fontos volt, sokat számított papjának a véleménye, sokat adott a szavára. Ez mai napig is így van, otthon is, külföldön is. Úgyhogy ez nem is annyira öntudatformáló erő, hanem inkább a sváb öntudatának a része az, hogy katolikus.

– Egy kicsit személyesebb vizekre evezve: említette, hogy immár több mint 30 éve Németországban végzi hivatását missziós papként, az ott élő magyarokat szolgálja. Hogyan került Németországba, és mi jellemzi a munkáját?

– 1994 tavaszán Reizer Pál püspök úr kiküldött Nyugat-Németországba, egy nemzetközi segélyszervezethez osztályvezetőnek. Ott dolgoztam 13 évig. Ezt követően, amikor a stuttgarti magyar misszió plébánosi helye megürült, fennállt a veszély, hogy szétszóródik az itteni magyarság. Ekkor a püspök úr megengedte, hogy itt maradjak.

– Önt nemrég díszpolgárrá avatták szülőhelyén, a Szatmár megyei Kaplonyban. Nagykárolyban járt középiskolába, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán, később Budapesten végezte teológiai tanulmányait, missziós szolgálata előtt Máramarosszigeten és Nagybányán is szolgált. Évtizedek óta Németországban él, tevékenysége így összetett, sok helyszínhez kötődő. Hogyan körvonalazná identitását?

– Aki kivándorolt Szatmárról, az általában kettős identitással rendelkezik. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy az ember gyakorlatilag ki is, általában azt szoktam mondani, hogy én szatmári vagyok. Szóval a Szatmárban sok minden benne van: a sokszínűség, soknyelvűség, a szülőföldhöz való ragaszkodás –

– Amikor a stuttgarti magyar misszió élére kerültem plébánosnak, akkor vettem észre, hogy olyan irdatlan nagyok a távolságok Németországban, és olyan ritkán találkozunk, hogy így közösséget építeni nagyon nehéz. Ezért vezettem be a közösségi oldalon a rendszeres lelkiségi rovatot, amiben csakugyan minden megfér: nem személyes okoskodás, hanem inkább lelkiséget formáló, lelkiséget adó, lelket formáló írások ezek. Mai napig is csinálom, hiszen azt látom, hogy az embereknek szükségük van erre. Ugyanakkor nekem is örömet okoz, hogyha másnak adhatok.