Kreatívabbak a rendetlenek egy új kutatás szerint

A Minnesotai Egyetem Kathleen Vohs vezette kutatócsoportja a közelmúltban utánajárt, lehet-e mégis valamilyen haszna a felfordulásnak – olvasható a Hvg.hu-n.

A rendből érkezők adakoztak

Az első kísérlet résztvevőinek fele szépen rendbe rakott, a másik fele rendetlen irodában töltött ki kérdőíveket, majd megkérték őket, hogy adakozzanak jótékony célra, kifelé menet pedig választhattak egy alma és egy szelet csoki közül. A rendből érkezők az elvártnak megfelelően többet adakoztak, és inkább választották a gyümölcsöt, mint a többiek.

Amikor azonban a következő kísérletben hasonló alaphelyzet után pingponglabda felhasználására kellett minél jobb ötletekkel előállni, a rendetlen környezetből érkezők kreatívabbnak mutatkoztak. A kutatók irodai elrendezésen kívül más környezetekben is – lakásban, autóban, sőt a weboldalakon – kimutatták a hatást.

Mitől függ a kreativitás?

Hosszú ideje próbálják megfejteni a tudósok a kreativitás titkát. Ma már úgy vélik, nem egységes jelenség, és inkább „kreativitások” lenne a pontos megfogalmazás. Másik fontos fejlemény, hogy manapság már érzelmi kreativitásról is beszélnek a kutatók. Noha maga a kreativitás szó csak a XVII. században jelent meg, az alkotó személyiségének és az alkotófolyamatnak a titkai több ezer éve foglalkoztatják az emberiséget.

A XIX. században, a romantika korában – főként a művészet területén – már valósággal a kreativitás kultuszáról beszélhetünk, ami a „teremtő zseni” mítoszában csúcsosodott ki. A zseni nem hétköznapi adottságokkal bíró ember, isteni szférákkal érintkezik, magányos, különc alak, aki páratlan kincseket bányászik elő elméje mélységeiből, ami korántsem veszélytelen tevékenység. A század második felében a természettudomány fejlődésével megjelentek a téma egzaktabb feldolgozására tett kísérletek is.

A teremtő zseni mítosza

A XX. század elején a gyorsan fejlődő tudományos pszichológia igyekezett túllépni a romantikus elgondolásokon. Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja a gyerekkori ösztönkésztetésekből eredő tudattalan fantáziákat tekintette az alkotás forrásainak, és úgy vélte, a művész hasonlóképpen dolgozza fel ezeket, mint ahogy a mindennapi ember álmai formálódnak.

A legfontosabb különbség, hogy a művészek egyezményes szimbólumrendszerekhez, a valósághoz tudják kapcsolni élményeiket, ami így más számára is érthetővé teszi e tartalmakat. Abban az időszakban az alaklélektan az alkotó gondolkodás sajátosságait, a tanulás, a problémamegoldás és az intelligencia összefüggéseit kezdte boncolgatni.

Karl Bühler német–amerikai pszichológus például leírta a felfedezések megszületését kísérő „ahaélményt”, amikor a vizsgált probléma összetevői hirtelen értelmes alakzattá állnak össze. Ez bekövetkezhet a gondolkodási erőfeszítések következtében vagy az erőfeszítések „szünetében”, amit inkubációs szakasznak is neveznek. Ilyenkor a gondolkodás nem tudatos szinten zajlik tovább, összekapcsolódva olyan mentális tartalmakkal, amelyek megtermékenyítően hathatnak.

„Fejesugrás az álomszerű állapotba”

Arthur Koestler magyar származású író úgy vélte, az alkotótevékenységet vagy a „fejesugrás az álomszerű állapotokba”, vagy a „biszociációnak” nevezett mentális aktus támogatja. Ez utóbbi – szemben az egy gondolati mátrixon belül mozgó asszociációval – egymástól korábban távoli mátrixok összekapcsolódása nyomán jön létre; ennek példája a nyelvhasználatban például a metaforák alkalmazása. A metaforák nemcsak a művészi tevékenységben, hanem a mindennapi, sőt a tudományos gondolkodásban is fontos szerepet játszanak.