Iskola és félelem

Mi okozhatja a kisiskoláskori szorongást?

A gyerekek életében az iskolakezdés hatalmas változást jelent, és gyakran jár szorongással. Ennek mértéke attól függ, hogy a szülő milyen elvárásokkal közelít az iskolakezdéshez, és mekkora benne a feszültség – a gyerek ezt megérzi és átveszi. Az is számít, hogy mennyire kötődik a gyerek a szülőhöz: ha túl szoros köztük a kapcsolat, akkor a gyerek nehezebben önállósul. Ha pedig nem várnak el túl sokat a gyerektől, akkor szorongással éli meg, hogy az iskolában többet kell teljesítenie. Fontos szempont az is, hogy felkészítették-e rá a gyereket: ha túl sokat beszélnek róla, ha mindennap eszébe juttatják, bizonyosan szorongani fog. Az se jó azonban, ha az utolsó pillanatban tudja meg, hogy új helyzettel kell szembesülnie. A szülőnek az arany középutat kell megtalálnia, ezenkívül nagyon jó, ha a gyerek egyszer-kétszer ellátogat a tanterembe iskolakezdés előtt, hogy legalább a környezet legyen ismerős. Amúgy is nagy változás, hogy elválik az óvónőtől, a csoporttársaktól, és teljesen új helyzetben találja magát. Míg az oviban a napi négy órát szinte végigugrálhatta, játszhatott, most főként a padban kell ülnie és figyelnie.

Miként ismerheti fel a szülő, hogy a gyerek szorong?

Bizonyos mennyiségű szorongás szükséges ahhoz, hogy a gyerek teljesíteni tudjon, különben nem mozgósítja „megküzdőképességét”, „információ-beszippantó eszközét”. A nagyobb mértékű szorongás viszont már ártalmas lehet. Ha jelentős hangulatváltozást észlelünk, megébred éjszakánként, vagy a vidám, máskor nyitott, felnőttekkel is szívesen beszélgető gyerek visszahúzódóvá válik, esetleg feltűnően keresi a szülők társaságát, akkor már szorongásról beszélhetünk. És ha legalább féléves periódus után újra fellép az éjszakai bevizelés, ezt már a szorongás súlyosabb tünetének tekinthetjük. Mindenképpen az iskolakezdés utáni változásokat kell figyelembe vennünk: ha a szorongás az első osztály elvégzése utáni nyáron kezdődik, akkor azt kell kiderítenünk, mi történhetett az elmúlt évben – valószínűleg olyasmi, amivel a gyerek nem tudott megbirkózni. Persze a családi életben is bekövetkezhetett változás: nőttek az elvárások, a szülők elégedetlenek a gyerek teljesítményével, aki úgy érzi, nem tud megküzdeni a nehézségekkel. A szorongás végeredményben azt jelenti, hogy úgy érezzük: nem vagyunk képesek megküzdeni a feladattal, ami elé állítottak.

Már a szorongás jelének tekinthető, ha a kisiskolás azt hajtogatja, hogy nem akar iskolába menni?

Ez még normális reakciónak tekinthető, ami a szülőnek szól. Az iskolától való félelem tipikus jele, hogy a gyermek elkezdi fájlalni a hasát, fizikai tüneteket produkál tanévkezdéskor vagy reggelenként, indulás előtt. Persze nem tudatosan, de a gyerekek képesek „kifejleszteni” magukban a hasfájást, eljuthatnak a hányásig, végletes esetben pedig akár műtétre is sor kerülhet. Minden testi betegségnek köze van a lelkiekhez, az ember immunrendszere legyengül, és a betegség megtámadja. Az immunrendszer pedig azért gyengülhet le, mert hiányzik az ember lelki egyensúlya: olyan élménnyel találkozott, amit nem tudott sikeresen feldolgozni. Ha a betegség feltűnően egybeesik a traumával, foglalkozni kell a kiváltó okkal.

Ha a gyereknek voltak már kudarcélményei, ezek megismétlődésétől is félhet...

A kicsi mindig abból indul ki, ahogyan önmagát elképzeli. Az önképéhez viszonyítva az iskola egészen más viszszajelzést adhat, amitől a gyerek esetleg megtorpan. Ezért jó, ha a szülők nem dicsérik folyton a gyereküket, mert lehet, hogy mások majd nem így viszonyulnak hozzá – és ha a kicsi önértékelése hirtelen csökken, nehéz lesz helyreállítani. A túl sok dicsérettel nem lehet a gyerekből jobb teljesítményt kicsikarni. A megfelelő mennyiségű dicséret kihozza belőle a maximális teljesítményt, annál több viszont nem jó, mert a kicsi irreális képet alkot magáról.  

Mit tehet a tanítónő a kisdiák szorongása ellen?

A tanítónőn nagyon sok múlik. Iskolás koráig a gyerek szeretet- és gondoskodásigényét a szülők és az óvónő kielégítették, ezt a szerepet a tanítónőnek – legalábbis eleinte – át kell vennie. Nem elég tanítani első osztályban, még a nevelés sem elég ahhoz, hogy a kicsi jól érezze magát az iskolában – a tanítónőnek óvó-védő szerepkört kell betöltenie. Oda kell figyelnie az egyéni panaszokra, igényekre; első osztály kezdetén a legtöbb kicsinek még a dédelgetésre, ölelgetésre is szüksége van.

A tanterv elég gyors ritmusban követeli a gyerekektől a teljesítményt. Miképpen teheti az iskola gyerekközelibbé a tanulási folyamatot?

Romániában a tanterv nagyon sokat követel a gyerekektől. Első osztályban általában két idegen nyelvet kell tanulniuk, ami eleve nehéz. Aki még nem tud románul, annak tulajdonképpen nem kellene egy másik idegen nyelvet – például az angolt – tanítani. A két idegen nyelv oktatása olyan magas követelmény, aminek a kisdiák nem mindig tud megfelelni, ez pedig szorongáshoz vezet. Főként a tanítótól függ az iskolai elvárásrendszer: bármilyen mennyiségű anyagot átadhat a gyerekeknek órán, nem fogják traumaként megélni, ha nem várja el tőlük, hogy vissza is mondják. A tanítónak nem szabadna feltűnően azt a gyereket dicsérnie, kitüntetnie, és példaként emlegetnie, aki úgymond „visszaköpködi” az előző órán hallott információt. A kicsi elemiben a felnőttek elvárásainak próbál megfelelni, és nem is annyira a szülőknek immár, hanem inkább a tanítóknak. A szülő természetesen mindig példaképe marad a gyereknek, aki képtelen megfelelni az iskolának az otthoni támogatás nélkül. Nagyon lényeges, hogy a tanítók a saját ritmusukban hagyják fejlődni a gyerekeket, és mindenkiben találják meg az értékelendőt. Minden gyereket abban kell megerősíteni, amiben kitűnik: jól tanul, jól focizik, vagy szépen rajzol. A legegészségesebb az volna, ha a tanító nem a többiekhez viszonyítva, hanem önmagához képest, egyéni teljesítménye alapján díjazná a kisdiákot. Egyesek sikeresen megküzdenek a rangsorolás negatív következményeivel, de a legtöbb gyerek megmarad abban a skatulyában, ahova a tanító helyezte, és ahonnan nagyon nehezen tör ki.