Az ókori vigasságtól a munka ünnepéig

Noha az ünnep eredete a homályba vész, május elsején valószínűleg a nyár első napját, a termékenység kezdetét ünnepelték. A május elnevezése a rómaiak Maius hónapjából ered, a szó feltehetően a föld termését oltalmazó Maia istennő nevéből származik, akinek május elsején mutattak be áldozatot. Az e napon tartott ünneplés a majális, a májusi jelentésű latin maialis szóból.

Májusfa, a termékenység jelképe

A május elsejei ünnepség egyik legjellegzetesebb népszokása a májusfaállítás, amely elsősorban európai – főleg germán eredetű – hagyomány. Szélesebb körben csak a középkortól kezdődően terjedt el, azonban a hozzákapcsolódó ünnepségek, vigasságok valószínűleg az ősi indiai és egyiptomi termékenységi fesztiválokban gyökereznek.

A májusfaszertartás és a májusfatánc ugyanis a megújuló élet szimbóluma. A folklórban általános gyakorlatként – a növények szelleme évenkénti inkarnációjának megjelenítésére – minden évben új májusfát állítottak abban a reményben, hogy bőséges termés várható.

A fákat a nőiességet megjelenítő színes kendőkkel, szalagokkal, virágfüzérekkel, zöld ágakkal díszítették föl. Mint „varázsló eszközt” nemcsak a házasság reményében használták, hanem a lakodalmakban is, mivel a zöld ág a termékenységre, szaporulatra utal.

A termékenység jelképének tekintett májusfákat olykor szerelmi ajándékként vagy szexualitásra utalva, főleg legények állították a kiszemelt leányoknak. A csinosabb leányzók több fát is kaphattak. Akinek viszont egyetlenegy sem jutott, elhagyatottnak, árvának érezhette magát. A májusfa ledöntésének szertartásos mozzanata volt a fa körültáncolása, a májusfára mászás. Különösen nehéz volt a lehúzott kérgű, magas fát megmászni. Azé lett a tetejére erősített ital, akinek ez sikerült.

A munkásmozgalmak ünnepe

Május elseje a munka ünnepe is – a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt, minden év május 1-jén tartandó ünnepség hivatalos állami szabadnap, mely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokat hivatott megünnepelni. Ugyanakkor május első napja hasonló tartalmú katolikus ünnep is Munkás Szent József, a munkások védőszentje – Jézus nevelőapja – tiszteletére.

A munka ünnepének előzményei a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor Robert Owen gyártulajdonos 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10–16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” szlogennel.

A követelés érvényre juttatásáért több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották, és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. Habár 1847-ben a nők és gyerekek munkaidejét 10 órában maximalizálták Nagy-Britanniában és gyarmatain, egészen 1856. április 21-éig a kérdésben nem történt előrelépés.

Ezen a napon léptek sztrájkba az ausztráliai Melbourne városában a kőművesek és építőmunkások, hogy a Melbourne-i Egyetemtől az ausztrál parlamentig menetelve követeljék a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. 1886. május 1-jén a chicagói munkásszakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért.

A negyedik napon, azaz május 4-én a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek kórházba. A történelembe haymarketi zavargás néven bevonult esemény során összesen 11 ember vesztette életét, a későbbi perek során pedig nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé.

1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé – 1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt –, melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért.

A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományos munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát.

Először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé vált.