December elején került a szatmári római katolikus Egyházmegye restaurátori műhelyébe, ahol a sérüléseket kijavítják, a felszínt megtisztítják, a vásznát kifeszítik és megerősítik, hogy a Szent László-év alkalmából régi pompájában kerülhessen vissza évszázados helyére. A nagyváradi római katolikus egyházmegye hírportáljának beszámolója szerint a restaurálási munkálatokat Pék Sándor plébános kezdeményezte a Bihar Megyei Tanács anyagi segítségével és a Szent László-plébánia híveinek támogatásával.

A második székesegyház

A Szent László-plébániatemplom Nagyvárad törökdúlás utáni második székesegyháza, amelynek építését pontos forrás híján, 1717 és 1734 közé helyezik a történészek. Amikor Benkovich Ágoston püspök a törökök 1692. évi várbeli kivonulását követően megtarthatta első szentmiséjét, Váradon nem talált hajlékot Isten számára. Ezért építtette fel az aprócska (ma ortodox) Szent Brigitta-templomot, ez lett a város ideiglenes székesegyháza. Várad fokozatos újranépesedése és újjáépülése tette szükségessé egy nagyobb püspöki székesegyház létrejöttét, ez lett a főtéri Szent László-templom, amely a mai impozáns barokk dóm 1752-es megépüléséig, ugyancsak ideiglenesen látta el e nagybecsű funkciót.

A templom alapkőletételére legkésőbb 1720-ban kerülhetett sor, hiszen 1723. január 13-án az építtető Csáky Imre püspök ünnepélyes pompával vonult be a már majdnem kész hajlék falai közé, és ezzel egy időben a káptalan is használatba vette az istenházát. Imre püspök 1732. évi halála után, Okolicsányi János püspöksége, majd Csáky Miklós regnálása alatt is folytatódott a hajó és a templomtorony építése, illetve a szentély átalakítása.

Meglepő adalék

Az egyszerű, provinciális barokk stílusban épült templom egyik legszebb és legértékesebb része a főoltára, amelynek elkészüléséről viszonylag részletesen tájékoztat az újvárosi plébánia levéltára. Az oltárfestmény restaurálása kapcsán végzett kutakodások és az oltár történetéről készült összefoglaló tanulmány sok szempontból átalakítja a templombelsővel kapcsolatos ismereteket – írja az egyházmegye hírportálja. A város második legrégebbi épületének számító templom főoltáráról ugyanis ezidáig úgy lehetett tudni, hogy Várad legrégebbi barokk oltárépítménye, és az 1730-as évekből származik.

Ezzel szemben a források egyértelműsítik, hogy a templom első oltára leghamarabb a 18. század ötvenes éveiben készülhetett, a jelenlegi építmény pedig egy ennél is későbbi darab, a 19. század legelejéről származik, viszont autentikus váradi alkotás, hűen tükrözi a korabeli váradi közízlést. Tervezője és kivitelezője is nagyváradi, Weis János neve tervezőként, Piringer János és Georg Appel neve pedig kivitelezőként jelenik meg a levéltári forrásokban.

A festmény érdekesebb, értékesebb

A festmény ezzel szemben művészettörténeti szempontból sokkal érdekesebb és értékesebb darab, mint azt korábban a szakértők sejtették. Alkotója nem egy névtelen bécsi kismester, Friedrich Silcher, hanem a bécsi akadémizmus és történelmi portréfestészet egyik kiváló alakja, Friedrich Schilcher, akinek 1841-től nyomon követhető munkássága. Első fontos megbízatása Marcantonio Chiarinis mennyezetfreskóinak restaurálása volt Savoyai Jenő herceg téli palotájában, Bécsben. Ő állította helyre az alsó-ausztriai kúria palotája nagy tanácstermének Antonio Beduzzi által festett mennyezetfreskóit, nevéhez fűződik Franz Rosenstingl Szent Benedek-mennyezetfreskójának 1852-es restaurálása is a melki apátság bencés csarnokában, valamint az ottani főpapi udvar oromzati festményének átfestése.

Friedrich Schilcher alkotta a bécsi Kahlenberg Szent József-templomának főoltárképét, az ugyancsak bécsi Dumba-palota egyik termének mennyezeti freskóit, reprezentatív portréi közt található egy 1860 körül készült Ferenc József-kép, illetve egy, a II. Alajos liechtensteini herceget megjelenítő, 1858-ban készült arckép.

A restaurálás alatt álló főoltárkép érdekessége, hogy egy ikonográfiailag ritkán használt, ám Nagyvárad és az egyháztörténet szempontjából fontos jelenetet rögzít: Szent László király Várad püspökének átadja a székesegyház kulcsait. Schilcher festményének középpontjában a díszmagyarba öltöztetett királyszent áll, aki egy természetes mozdulattal az ugyancsak díszornátusba öltöztetett és fókuszban lévő, méltósággal teli váradi püspöknek a kezébe illeszti a székesegyház kulcsait, Várad jövőjét.

A magyar historikus festészet előhírnöke a mű, amely egy Nagyváradon közismertnek számító metszet ábrázolásából merítkezett. A kiváló bécsi grafikus, Johann Ernst Mansfeld Gánóczy Antal könyvéhez 1775-ben készített borítójának tükörben megfordított mása azzal a különbséggel, hogy a metszeten hangsúlyt kapnak a háttérben álló kanonokok és főurak, a festményt viszont a két karizmatikus főszereplő határozza meg. Mansfeld metszetének létezik egy 17. századi előzménye is, Tarnóczy István jezsuita szerzetes gazdagon illusztrált Szent László-könyvének egyik ábrázolása.