2009. február 19., 10:152009. február 19., 10:15
Ezen nem változtat semmit az a tény, hogy Zsófi két és féléves és a saját lányom. De cigányoz...És állandó csicsergése és meséi folyamában elveszett, hogy hol hallotta, kitől tanulta. Így azonos forgatókönyv szerint zajlanak a mérkőzések. Ő meglátja, és a felismeréstől boldogan, csengő hangon felkiált: Cigány!, majd huncutul rámnéz, mert tudja, és roppant élvezi, hogy minden alkalommal végeérhetetlen magyarázkodásba bonyolódom. Az egyenlőségről, a népekről, nemzetekről, a különbözőség szépségeiről, a kisebbségekről, amik mi is vagyunk, a magyarságról, arról, hogy valahol Afrikában ébenfekete kisbabákat hordoz a hátukon az édesanyjuk. És kínlódom, hogy megértse, apró fürtös fejében összeálljon a kép, hogy ne kelljen majd előítéleteket cipelnie magával. Értem, zárja le a maga részéről, és már valami egyébről csacsog. De később, ha rászólok, hogy ne a blúza ujjába törölje az orrát, azonnal rávágja: mint a cigányok. Nem – mondom következetesen –, mint a neveletlenek. És kezdem elölről, érvelek, példálózok, mesélek, és ő csak kuncogva bólogat. Egy délután Zsófi elvitt a játszótérre és megengedte, hogy magasra hajtsam a hintát, amelyiken ő ült, és önfeledten sikongott. Váratlanul négy gyerek jelent meg a hinták mellett, hat-hétévesek voltak, egy kisfiú és három kislány: romák. Árnyalatnyival közelebb álltak meg, mint ami még nem zavar, és úgy néztek, megalázkodva, tágra nyílt szemekkel, mint amikor kéregetnek. Megkönnyebbültem, mert csak hintázni akartak. Mi, az ott tébláboló anyák, valahogy gyanúsan udvariasan és túl gyorsan szedtük le csemetéinket, hogy átengedjük a hintákat. Komoran és lendületesen hajtották. Amikor már magasan a fejünk felett szálltak, lekiáltották az első trágárságot, majd a pornográf szóképek áradatát zúdították ránk, döbbenten hallgatókra. Egyre hangosabban, és kihívóbban, mint akik várják, hogy valaki konfrontálódjon, szóljon végre, hogy ezt mégsem illik, ne itt a kicsik előtt, beszéljük meg, mi mit jelent, bármi. Mindenki lesütötte a szemét. Nyúltam Zsófi keze után, menjünk. Szótalanul lépegetett, majd vigasztalóan mondta: cigányok. Rátaláltam a hangomra, és csakazértis replikáztam: neveletlenek.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.