Ukrajna az EU-ban: kinek és miért lenne jó?

Ez utóbbiban vélhetően van igazság.

A jövő évi választások is közrejátszanak a magyar kormány álláspontjában, hiszen Ukrajna témája kellőképpen megosztó, a magyarokkal szembeni jogfosztások pedig kellőképpen vérlázítóak ahhoz, hogy kivívják a többség ellenszenvét.

Így felállítható az a képlet, hogy aki ma támogatja Ukrajna gyors EU-tagságát, az érzéketlen a magyarellenességgel szemben, és cserben hagyja a háború és az állami politika szintjére emelt kisebbségellenesség szörnyűségei által egyaránt sújtott nemzettársait.

Ugyanakkor az ukrán elnök és a kormány sem sokat tesz azért, hogy a viszony javuljon – pedig magyar részről évekkel ezelőtt egyértelművé tették, hogy ennek feltétele a magyar közösség elorzott jogainak teljes mértékű visszaadása.

A kérdés, amelyre Kijev még mindig nem felelt, alapvető jelentőségű:

Amíg erre csak ködösítés és terelés a válasz, amelynek háttérben az az egyértelmű szándék áll, hogy a nemzetépítési folyamatnak még végére nem ért ukránok az oroszok elleni fellépést az összes többi kisebbségre kiterjesztve az őshonos közösségek elsorvasztásával etnikailag homogén Ukrajnát hozzanak létre, addig egyszerűen nincs miért ukrán csatlakozási esélyekről beszélni.

Még akkor sem, ha amúgy egyes nyugat-európai illetékesek és uniós intézményi vezetők szerint az ukrajnai kisebbségek kérdése vagy marginális probléma, vagy egyáltalán nem is probléma: mi, magyarok első kézből tudjuk, hogy nagyon is akut probléma, amin nem szabad egy legyintéssel túllépni.

Elvégre

Az érzelmeken és a magyar vonatkozásokon túllépve ugyanakkor a józan ész talaján állva kell az ukrán uniós tagság kérdését megvizsgálni.

A csatlakozáshoz rengeteg feltételt kell teljesíteni a gazdasági és pénzügyi elvárásoktól kezdve az emberi jogok tiszteletben tartásán át a korrupció elleni hatékony küzdelemig.

Ez elvileg betartható, bár az ukrajnai korrupció helyzetéről szóló, egyébként a fősodratú, vagyis ukránbarát nyugati médiában megjelenő beszámolók nem túl biztatóak.

Ugyanakkor van egy olyan tényező, amely nem csupán magyar szempontból, hanem általános érvénnyel bír elsődleges fontossággal és kizáró jelleggel: az, hogy Ukrajna háborúban áll.

hogyan kezelnénk, ha a szervezet egy tagja területén hódító háború zajlik, felvetődne-e az a veszélyes ötlet, hogy az EU-nak valamilyen formában be kell avatkoznia?

A gond ugyanis az, hogy az EU legjobb tudomásunk szerint nem katonai szövetség, így nemigen lenne jogi alapja és nem utolsó sorban katonai eszköze egy Oroszország által megtámadott tagállama megsegítésére.

Nincs ugyanis európai haderő, az EU tagjainak biztonságát a NATO szavatolja – már azokét, amelyek részei a katonai szövetségnek.

Arra sem árt emlékezni, hogy annak idején a szomszédokkal megkötött alapszerződéseket követeltek meg az egyes országoktól, amelyekben vállalták, hogy lemondanak a területi követelésekről, hogy egyáltalán megkezdődhessenek a csatlakozási tárgyalások a nagy nemzetközi szervezetekhez.

Vagy esetleg vissza akarnak térni a 17-18. századi gyakorlathoz, amikor a Dnyeper volt a határvonal, és a jobbparti Ukrajna nyugati, a balparti pedig orosz ellenőrzés alatt állt?

És főleg olyan körülmények között, hogy a háború elhúzódásával a jelenlegi trendek alapján az ütközőállam területe napról napra zsugorodik, az orosz befolyás alatt álló területek határa pedig egyre jobban közelít Nyugat felé.

Az ország minden áron való csatlakozásának erőltetése kapcsán ugyanakkor az is benne lehet a pakliban, hogy számos nyugat-európai ország politikusai és cégvezetői térdelőrajtban várják, hogy az ukrajnai befektetés – értsd: a háború finanszírozása – érdemben megtérüljön, vagyis hozzáférést kapjanak az ukrán cégekhez, termőföldekhez és altalajkincsekhez, márpedig ez is sokkal könnyebben megoldható és lepapírozható, ha Ukrajna az EU-n belül van.

Emellett

És akkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Nyugat-Európa egyes vezetői úgy értékelik: az ukrán lakosság, a munkaerő részleges megoldást jelenthet a népesedési és munkaerő-problémákra, hiszen bár pravoszlávok, mégiscsak közelebb állnak hozzánk kulturálisan, mint a közel-keleti vagy az afrikai bevándorlók.

Mindezek mellett élünk a gyanúperrel, hogy míg akadnak, akik meggyőződésből próbálják Ukrajnát az EU-ba betuszkolni, egyes politikusok amolyan állandóan bedobható gumicsontként tekintenek rá, amellyel el lehet terelni a figyelmet egyéb ügyekről, és amelyet arra használnak, hogy az ukránok melletti szolidaritás és az EU-ba való belépésük fontosságának hangoztatása révén a média és a tágabb közvélemény előtt különösebb tét nélkül jóemberkedhessenek egy sort.

Természetesen mindezek mellett

EU-s illetékesek részéről is elhangzottak már a kedélyek csillapítását szolgáló kijelentések, miszerint Kijevnek maradéktalanul teljesítenie kell a demokratikus és jogállamisági feltételeket – utóbbiak kapcsán pedig tudjuk, hogy olyan gumifogalmat jelentenek, amibe jóformán bármi beleszuszakolható.

A korrupcióellenes küzdelem ügye is olyan téma, amivel folyamatosan sakkban tartható a kijevi kormányzat, emlékezzünk csak arra, mekkora felháborodást övezte a brüsszeli illetékesek részéről az ukrajnai korrupcióellenes intézmények átalakítására tett kísérletet.

Azt sem lehet elég nyomatékosan leszögezni, hogy

Emellett alapfeltétel az őshonos kisebbségek jogainak teljes mértékű helyreállítása, és azok többszintű – lehetőleg területi önrendelkezést is magában foglaló – autonómia révén történő szavatolása, nemzetközi garanciák mellett.

Ez nem csak magyar, hanem román és lengyel ügy is.

Vagyis Ukrajna EU-ba való belépése soktényezős, összetett kérdés, de nem lehet egyértelműen kizárni, hogy bekövetkezik.

Előállhat olyan helyzet, amikor időszerű lesz Ukrajna csatlakozása, és ennek elérésében a lehetséges eszközökkel az ésszerűség határán belül érdemes támogatni – de az európai biztonság érdekében semmi sem indokolja a siettetését, amíg az ország teljesen készen nem áll rá.

Márpedig amíg nem ér véget a háború, addig aligha áll készen.