Újra magyarokat vertek szájba

Ez a kérdés cikázott át az agyamon először, amikor Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere reakcióját olvastam a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) beadványa kapcsán. (Arra, hogy kívülről ne szóljanak be egy város életébe, inkább nem is reagálnék, hiszen az a jelen kontextusban inkább egy szélsőséges román politikus által vezetett városra illene, nem Szatmárnémetire.)

A kérdésre a válasz pedig egyértelműen nem. Mint ahogy egyértelműen nem lenne a válasz akkor is, ha nem Szatmárnémetiről lenne szó, hanem Kolozsvárról, ahol jelenleg a magyar lakosság számaránya nem is éri el a hatályos törvény által rögzített 20 százalékot.

Kereskényi kijelentéséről óhatatlanul Kelemen Hunor október 6-ai aradi sajtótájékoztatójának fő üzenete jutott eszembe, amikor az RMDSZ-elnök arról beszélt, rossz üzenetnek tartja, hogy a román pártok még a párbeszédet is elutasították az anyanyelvhasználati jogok bővítéséről; szerinte ezt csak úgy lehet értelmezni, hogy a „magyarokat szájba verték”.

Az elmúlt héten újra magyarokat vertek szájba, csak ezúttal egy magyar elöljáró tette, aki ráadásul magát az anyanyelvhasználat nagykövetének tartja. Értjük mi, hogy a per nem ellene, hanem elődje, Dorel Coica román nemzetiségű polgármester ellen irányult, a Cemo azonban folytatta a kétnyelvűség kikövetelésének jogi útra terelését azután is, hogy azt tapasztalta, a közben megválasztott magyar elöljáró sem tesz sokat a közterek kétnyelvű feliratozása érdekében. A friss reakció pedig a civil mozgalmároknak adott igazat.

„Románia következetesen ideális képet fest a kisebbségek helyzetéről, nem veszi komolyan a saját törvényeit, sem a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit. Igaz ez a közigazgatásban az anyanyelvhasználatot előíró törvényre is” – fogalmazott nemrég egy interjúban Laczikó Enikő.

Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkárrangú RMDSZ-es vezetője akkor arra hívta fel a figyelmet, hogy „nekünk is jobban kell figyelnünk arra, hogy a törvényes jogainkat érvényesítsük. Fontos, hogy a döntéshozatalban és állampolgárként is igényeljük a minket megillető jogosultságokat, mert ha mi nem élünk a nyelvi jogainkkal, akkor fölöslegessé válik minden törvény és szankció”. „Azt kell alapul venni, hogy nekünk milyen igényeink vannak, mit szeretnénk elérni, és ezt úgy kell megvalósítanunk, hogy ezek érvényessége ne a helyi vagy magasabb szintű politikai önkénytől függjön” – hangsúlyozta az államtitkár.

Ezekhez a kijelentésekhez azt hiszem, nem szükséges különösebb kommentár. Így csak azt kívánjuk, hogy minden helyi vagy megyei magyar elöljáró és a döntéshozatal közelében levő magyar alpolgármester, megyei közgyűlési alelnök, önkormányzati képviselő tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ne érezzünk magunkat másodrendű állampolgároknak azokon a településeken, amelyeknek becsületes adófizető polgárai vagyunk. Ezt a jelenleg hatályos törvények is lehetővé teszik.

Ha pedig azokat mi sem tartjuk be, és olyan banális kifogásokra hivatkozunk, hogy nincs pénz, meg amúgy sem kötelező érvényű a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája – ez egyébként valótlanság, erősítette meg a napokban Horváth Anna, az RMDSZ önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke is, amikor leszögezte, a romániai törvényszékeknek ki kellene mondaniuk: a nyelvi kartát ratifikáló törvény ugyanolyan értékű jogszabály, mint a közigazgatási törvény –, ráadásul magyar elöljárók szajkózzák azt, hogyne szóljanak bele „kívülről” a városvezetés dolgaiba, akkor milyen alapon várnánk el román többségű önkormányzatoktól az anyanyelvhasználat teljes körű biztosítását?