2009. május 11., 11:442009. május 11., 11:44
„Ugyi, hogy ad nekem is a bácsi?” – hangzik minden irányból. Igazuk van, az diszkriminációnak számít, ha egyik testvér kap, a másiknak meg üresen marad a marka. Az már a kedves adakozó ügye, hogy mindezt financiálisan hogyan oldja meg. Adni kell, ha rámegy a gatyánk is, mert egy gyereket nem illik megbántani.
A minap az egyik 6 év körüli koldusgyerek a szememre vetette, hogy a bátyjának adtam az aprót, aki olyan 12 éves lehetett. Annak nem érdemes adni semmit, állította, mert ő mindet cigire meg piára költi. No, ez tényleg nem volt jó befektetés, legközelebb majd körültekintőbben járok el. Meg kellett volna kérdeznem előbb a kicsit, akinek nyilván erkölcsösebb az életvitele, hogy kit kellene inkább támogatnom.
Nem kérik ám ingyen ezek a gyerekek a pénzt. A vásárlók kezéből kikapkodják a kosarat, segítenek vinni az autóig, és vissza is szállítják a bevásárlókocsit. Állítólag jól fizető munka az övék, és többet keresnek egy átlagfizetésnél, ami egyáltalán nem látszik rajtuk. Az viszont, hogy egyre többen vannak, azt bizonyítja, megéri ezzel foglalkozni, mert ha ráfizetés lenne, biztosan odébbállnának.
Egyébként körültekintően kell adakozni, mert megesik, hogy amíg az egyiknek adunk, és a jobb zsebünkben apró után kotorászunk, addig az öccse kihúzza a zsúrkiflit a hónunk alól, és elillan vele. A többiek meg kihasználva meglepődésünket, örömmel látnak neki felvágottunknak, és azzal a doboz sörrel öblítik le, amelyet a péksütemény mellett szorongattunk, és amelyet a péntek esti meccshez szántunk. Persze nem mindenki ilyen megátalkodott, vannak köztük tisztelettudóak is, akik szépen kérnek minket, adjunk egy tízest.
Számukra is komoly tényező a globális infláció meg a gazdasági válság, így már nem baniznak, hanem nagyban játszanak. Viszont kompromisszumképesek, és lehet velük alkudni, így míg az üzlet ajtajától a parkoló autónkig érünk, óriásit zuhan az árfolyam, és már a félmaréknyi apró láttán is felcsillan a szemük. Meg kellene próbálni, vajon a csokinak is ugyanúgy örülnek, mint a velük egyidős társaik.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.