2009. január 13., 07:002009. január 13., 07:00
Ehhez képest most, egy kis kosárba kerül a cukorka a karácsonyfa alá, de például a lányom mindig igyekszik jó sokat laza eleganciával a kosár és a fát tartó talapzat köré is juttatni. Többféle magyarázatot találtam erre az eljárásra – mert meggyőződtem, nem csak nálunk hozta be ezt divatba a lányom – kezdve attól, hogy manapság nincs idejük az embereknek még cukorkát kötözni sem, eladdig, hogy így óvatosan kibújhatnak a gyerekek a tilalom alól, miszerint addig nem szabad a fáról cukorkát szedni, míg a pap meg nem szentelte. De ha már itt tartunk, érdemes a szenteletlen cukorka megdézsmálása körüli ügyekről is ejteni néhány szót. Mert maga a tiltás önmagában eléggé drasztikusnak hangzik, de ha a dolgok mélyére nézünk, komoly nevelői hatása volt a háttérben. Mert ugyebár az a tény, hogy nem szabadott venni a fán pompázó szaloncukorból mindaddig, míg a pap meg nem szentelte, a kisembert emlékeztethette ama bibliai tiltott gyümölcsre is, ami mindig édesebb. De gyakorolhatta az ellenszegülést a hét fő bűn egyike, a torkosság leküzdése érdekében is. Komoly, kemény önfegyelem, önmegtartóztatás kellett biz’ám ahhoz, hogy az orrunk előtt incselkedő színes szaloncukorból ne csenjünk el egy darabot sem. Ám, mikor nem voltak leleményesek a gyerekek? Kitaláltuk, hogy csak a cukrot lopjuk le a fáról, a papírt ügyesen visszacsomagoljuk, úgy, mintha a cukor még mindig benne lenne, és ott hagyjuk a fán. Így aztán, amikor a pap bácsi a szenteltvízzel a fa felé suhintott, az összes üres papír lengedezni kezdett a fán, mi pedig pironkodva sütöttük le a fejünket, mert bármilyen ügyesen álcáztuk a turpisságot, csak rajta csíptek.
Most viszont ilyen nincs, a cukorka ott a karácsonyfa alatt, s nincs honnét tudja a pap, mennyi volt eredetileg alatta. S akkor: hogyan nevelik a mai gyerekeket a torkosság bűnének elkövetése ellen?! Mert a zabáld meg ezt, hörpintsd fel azt tévéreklámokkal nem, az biztos.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.