Igen, autonómiát akarunk, csakhogy egyre inkább balladai homályba vész, a „mi” alatt igazából kiket is értünk valójában.
2014. március 11., 19:522014. március 11., 19:52
Vajon az önrendelkezés elérésén dolgozó barátaink biztosak lehetnek abban, hogy valóban az 1,237 millió főt számláló romániai magyarságot képviselik, amikor kiállnak a nagyvilág elé? Másképpen feltéve a kérdést: nem önámítás-e sorstársakként összetartó, együtt élő és gondolkodó, jó magyar emberekből álló közösségként meghatározni magunkat olyankor, amikor sérelmeinknek és jogos követeléseinknek akarunk hangot adni?
Merthogy egyre nyilvánvalóbb: sokan nem azt akarják, amit „mi”. Ott van a több százezer főt számláló érdektelenek tábora, akik a közöny kényelmes foteljében csücsülve éldegélnek jól körbefalazott világukban, s csak akkor van véleményük, ha a tenni akarókat kell kiosztani. Hozzájuk képest szerencsére csepp a tengerben azoknak a száma, akik a cselekvést úgy értelmezik, mint újabb lehetőséget a balhéra, most mégis utóbbiak provokáló, gyűlöletkeltő tetteitől hangos a sajtó.
Az a felemelő hangulat, amelyet tavaly éltek meg mindazok (és nem csak), akik részt vettek a marosvásárhelyi székely szabadság napján, szinte nyom nélkül szertefoszlott a második születésnapon. Az elmúlt évek egyetlen mértékadó és -tartó szervezete, az autonómiatörekvéseket következetesen, őszintén és önzetlenül képviselő Székely Nemzeti Tanács most hibázott, amikor belement a félmegoldásba, és hagyta, hogy a megemlékezőket-tüntetőket úgy terelgessék a járdán a csendőrök, mint az állatokat.
Utólag még szerencse, hogy nem teljesült a szervezők előzetes, fellengzősen hangzatos elvárása, miszerint 100 ezer embert vártak hétfő délután a Postarétre. Nem ildomos fejetlenül dobálózni a számokkal: a nagyotmondás egy idő után ugyanúgy zavaróvá válik, mint a rendfenntartók bagatellizáló hozzáállása.
Sajnos azonban sokkal felháborítóbb dolgok is történtek Vásárhelyen: a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom hőzöngése megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha azt hisszük, azért vonulunk utcára, hogy a „mi” arcunkat, bajainkat, követeléseinket lássa-hallja a világ – ehelyett csuklyás-maszkos dulakodókról szólnak a hírek. A múlt fájdalmain élősködő, ezzel pedig a jelenünket fertőző bagázs minden bizonnyal büszke performanszára, mi azonban szégyelljük és elítéljük.
Igen, mi: azok, akiket most közönyös családtagok, barátok, munkatársak, szomszédok ostoroznak azzal a felkiáltással, hogy ezért kellett?! Mi, akik a Dâmboviţa-parti alkudozások miatt újfent távol maradókat képtelenek vagyunk megérteni. Mi, akik az idei székely szabadság napjának legfájóbb tanulságaként most úgy érezzük, hogy kevesen vagyunk, és nem tudjuk, hol vannak a többiek.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!