Ha a nézők kizárólag a mérkőzés szépségében gyönyörködnének, csodálnák a védők pontos előreíveléseit, a középpályások cselezéssel elért helyzetteremtését, a csatárok jól eltalált kapáslövéseit, a kapusok vetődéses védéseit. A látványos helyzeteket megtapsolnák függetlenül attól, hogy azokat éppen a hazai együttes vagy a vendégcsapat játékosai produkálják. A látvány, a teljesítmény lenne fontos, és tulajdonképpen mindegy is lenne, hogy melyik csapat nyer.
A felismerés, hogy a sport a hazafias érzelmeket is táplálja, nem új keletű. Erre szoktak hivatkozni egy-egy sportág lobbistái is, amikor a költségvetésből próbálnak nagyobb szeletet szakítani a sportág számára. És voltaképpen igazuk is van. Hosszú Katinka úszó világbajnoki aranyérme nem csak az úszás szerelmeseinek dobogtatta meg a szívét a Kárpát-medencében. Általa a legtöbb magyar hosszabb-rövidebb ideig egy kicsit jobban érezhette magát. A nemzeti válogatott futballmérkőzését pedig sokan a nemzetük mérkőzésének tekintik. És hát ki ne szeretné, hogy sikeres nemzetnek legyen tagja?
Akiket pedig a nemzeti érzések hívnak a lelátókra, azoknak minden bizonnyal az sem mellékes, hogy magyar–román mérkőzést nézhetnek. Vannak, akik a zöld gyepen remélik az elégtételt a történelmi sérelmekért, akik számára a futball csak egy területe a nemzeti összecsapásnak. A budapesti rendfenntartóknak mégsem a hazafiaktól kell tartaniuk.
A legnagyobb veszélyt a futballhuligánok jelentik. Azok, akik számára a mérkőzés csupán ürügy a bunyóra, a balhéra, akik mindent megtesznek azért, hogy kiélhessék beteges hajlamaikat. Ilyenek pedig mind Romániában, mind Magyarországon szép számban akadnak. A budapesti mérkőzést a két szövetség a Veszprémben meggyilkolt Marian Cozma bukaresti kézilabdázó emlékének szánta. Az a tétje, hogy ne váljon a futballhuliganizmus áldozatává a lelki híd, amely a tragikus eseményt követően épült. A felelősség elsősorban a vendéglátók vállán nyugszik.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok