Szajkók, papagájok

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és az államelnöki hivatal által szervezett kolozsvári konferencián a minap közölték, a hazai 15 évesek 42 százaléka funkcionális analfabéta. Ismerve a mechanikus tananyagátadás és a tanultak gépies visszamondásának iskolai gyakorlatát, senki sem hökken meg, hogy bár az ifjú generáció tagjainak közel fele tud ugyan írni, olvasni, de valójában nem érti az írott szöveget, nem tud összefüggést teremteni korábban megszerzett ismeretei és a szövegben fellelhető ismeretek között.

Hogy funkcionálisan analfabéta a kamaszok nagy hányada, azt is jelenti – és ez talán az egyik leglényegesebb tényező –, hogy képtelenek szóban és írásban kifejteni álláspontjukat a szövegben megfogalmazottakkal kapcsolatban, talán nincs is önálló véleményük róla, a megszerzett információkat pedig nem fogják tudni alkalmazni a mindennapi életben. Számos döntéshozó és véleményformáló azt szajkózza széltében-hosszában, kampányokon innen és túl – szinte már évtizedek óta –, hogy elavult oktatási rendszerünknek, amely a mennyiséget helyezi előtérbe a minőség rovására, és hatalmas anyagmennyiséget magoltat be fölöslegesen a gyerekekkel, „haladéktalan és átfogó” reformokra van szüksége.

Tények szintjén azonban nem történik semmi érdemleges. A diákoknak évről évre, vizsgáról vizsgára irdatlanul nagy információmennyiséget kell memorizálniuk, majd valamilyen formában reprodukálniuk, ugyanakkor elenyészően kevés a célzottan az önálló, kreatív gondolkodásra, a szókincs gazdagítására irányuló iskolai tevékenység. Az, hogy valaki funkcionálisan analfabétává válik, nyilván számos tényező következménye. Ha például szűk, szegényes a gyerek szókincse, nem is várható el tőle, hogy valóban megérthessen egy szöveget, és összefüggéseket fedezzen fel benne és általa. A szókincs gazdagsága pedig attól is függ, hogy mivel tarisznyálják fel otthon a gyereket, de nem elhanyagolható szempont, hogy milyen arányban dominálja a digitális benszülött nemzedék gondolkodását a képek uralmára összpontosító virtuális világ.

Ettől függetlenül azonban bátran kijelenthető, az oktatási rendszer közel sem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek hatékonyan alkalmazni tudják majd az iskolában szerzett információkat a mindennapi életben. Már csak azért sem lehetséges ez, mert az információk jó részét el is felejtik menet közben. Úgyhogy egyelőre ne reménykedjünk érdemi változásban. Hiszen a döntéshozók valószínűleg továbbra is csak szajkózzák a változás szükségességét, a felnövekvő generációk tagjainak nagy hányada pedig – jórészt emiatt – „papagáj” marad. Akik, ha nem is tudnak majd felzárkózni megfelelőképpen a teljesítményorientált világhoz, de legalább hátha egymással szót tudnak érteni.