2009. július 10., 12:392009. július 10., 12:39
Az ítélet nem jogerős, a kormány fellebbezhet – a legfelsőbb bíróságon. Már most jelzem, hogy fogadóirodaként nem a kormány számára kedvezőtlen ítéletre állapítanék meg nagyobb oddsot.
Ha amúgy nem is lennének irigylésre méltó helyzetben a bírák, ezért bizonyára mindenki sóvárogva tekinthet a bírói pálya felé. Hiszen igencsak kevés munkavállalónak adatik meg, hogy saját hatáskörben döntsön a béréről, és ha kell, a legfelsőbb bírói fórum ítéletével igazolja: munkáltatója köteles annyi bért fizetni neki, amennyit ő akar. Persze tudjuk, hogy az igazságszolgáltatás még ma is méltatlan körülmények között kénytelen működni. A málladozó bírósági épületekben a szükségesnél jóval kevesebb bíró kénytelen szinte futószalagon ítéleteket hozni, miközben az infrastruktúra a huszadik század első évtizedeit idézi. Bizonyos mértékig érthető tehát a bírák elkeseredettsége, hiszen minden munkavállalónak joga van méltányos munkafeltételek között dolgozni.
Hanem a bírói hatalommal, illetve jogállással való visszaélést még ez az elkeseredettség sem teszi jogossá. Állami alkalmazottként ugyanis közpénzből biztosítják a bérüket. Persze az az érvelés is jogos, és már jó kétszáz évvel ezelőtt, a hatalmi ágak szétválasztására vonatkozó elv kidolgozásakor fölmerült, hogy a bírói függetlenség egyik legfontosabb biztosítéka – természetesen csak a feddhetetlen jellem után – az olyan szintű fizetés, amely elejét veszi, hogy a bírák azonnal engedjenek a kísértésnek, ha meg akarják vesztegetni őket.
Ámde sztrájkolni a fizetés felével egyenértékű stresszpótlék felfüggesztése miatt (amúgy: melyik munkavállalónak nem stresszes a munkája?) akkor, amikor az állam súlyos megszorításokra kényszerül, és bárki más csak álmodhat mindenféle pótlékokról – nem vall a leghajlíthatatlanabb jellemre. Márpedig, mint említettük, az elhivatott bírák legfőbb ismérve mégiscsak ez lenne, nem pedig a kirívó összegű bérkiegészítés.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok