2008. december 23., 11:152008. december 23., 11:15
Összeesküvés-elméletet is fölösleges lenne keresni: ha a két párt vezetői valójában nem is feltétlenül utálják annyira egymást, azért a nagykoalíció valós lehetősége a választások előtt is csak kevesük fejében fordult meg, és még a voksolás után sem ez volt az elsődleges prioritás. Hogy végül mégis ez a két párt alakított kormányt, az a pillanatnyi konjunktúra eredménye.
Hogy ezt sokan a forradalom elárulásaként értelmezik, az részben annak a jele, hogy 19 évvel a ’89-es események után még mindig számos frusztráció él az akkor történtekkel kapcsolatosan, mivel nem sikerült feldolgozni az eseményeket. Máig sem derült fény arra, pontosan mi is történt, ezért pedig nem is kis felelősséget visel az előző rendszer számos prominens személyiségét soraiban tudó, a forradalmat követően hatalomra került Nemzeti Megmentési Front, amelynek egykori vezetője, Ion Iliescu még ma is az egyik legellentmondásosabb és legtöbbet bírált politikus.
Az ő kifütyülése is, megdobálása is jelzi: a 19 éve történtek kapcsán még számos nyílt seb tátong, és számos kérdés vár válaszra. Közben persze sok minden változott: ez a Románia már nem a FSN Romániája, amit a NATO- és EU-tagság, illetve a jobb életszínvonal mellett többek között az is jelez, hogy a politikusokat bárki nyilvánosan bírálhatja. Ha pedig bírálatát tojás- vagy érmedobálással is nyomatékosítja, legfeljebb bírságra számíthat. Igaz, ez azért vigasznak meglehetősen sovány az elvesztegetett évekért.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.