2009. május 27., 11:562009. május 27., 11:56
A vidámkodó anyukát körbevidámkodják gyerekei, apuka valószínűleg a filmezőgép másik oldalán operatőrt alakít. Eközben a DJ igazi bakelitlemezekről „mixeli” a kor indulóit és ugyancsak lemezjátszóról szólal meg Hofi poénja is: „fogjuk meg és vigyétek!”
Aztán megszólal az „aranykorszak” megálmodója, a jól ismert rekedtes hangján harsogja hazug ígéreteit: „voi face totu’...” Beleborzongok az emlékekbe, mert közben az is eszembe jut, hogy akkoriban hajnali ötkor keltem, hogy kétszer állhassak sorba tejért az abban a korszakban még csecsemőkorú fiamnak.
És az is, hogy a jegyre adott havi egykilónyi cukorból és lisztből, fél vajból soha nem jutott süteményre... Meg olyan „apróságok” is eszembe jutnak, hogy a magyar sajtóban „dekrét” értelmében Csíkszeredát Miercurea Ciucnak, Gyergyószentmiklóst Gheorgheni-nek kellett írni és hogy Erdély fővárosát akkoriban „keresztelték” Napocának.
„No ebből ennyi elég!” – visítva rohantam el a kommunista éra emlékeit idéző rendezvényről, ahhoz, hogy röviddel ezután ismerős gyerekek azzal szembesítsenek: nagyon rossz lett a román dolgozat, mert az egységes felmérőben olyan kérdéseket tettek fel, amit nem értettek.
Nem sokkal utána láthattam Csíkszereda utcáin a gyászkeretes táblákat: „Ebből az intézményből magyar vezetőt bocsátottak el.” Hogy minél kevesebb ilyen táblát lássak, elmentem a tüntetésre is, hogy aztán hazatérőben többtucatnyi társammal együtt igencsak figyelgessek a hátam mögé, nehogy elgázoljon egy B., illetve IF rendszámú autó.
Másnap délelőtt felhívott Irénke barátném, és miközben folyt a teljesen szokványos női duma – pl.: ki, mit főz vasárnap ebédre? – váratlanul megszakadt a kapcsolat és faxhang szólalt meg. De megszakadt a kapcsolat miközben szüleimmel beszéltem akkor is, sőt a következő telefonálásnál egy harmadik személy beleröhögött a beszélgetésünkbe.
Hát mi, ez „ti urak, ti...”?! Rémálom vagy déja vu!?
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.