2009. október 21., 10:372009. október 21., 10:37
Ha emlékezetem nem csal, 2007 környékén kezdték bevezetni a mobilszolgáltatók, hogy a feltöltőkártyás kliensek is vásárolhassanak perceket vagy SMS-t. Ekkor kezdődött a nagy szabadság, azután már csak attól tartottam, hogy a szolgáltató – a marketingosztályok jó szokásához híven – egyszer csak felfüggeszti ezt az akcióját, ezzel kényszerítve sok kártyás előfizetőt, hogy bérletszerződést kössenek, mert hozzászoktak a „sok duma szinte ingyen” életmódhoz. Ez szerencsére nem következett be – még! – sőt egyre több, egyre jobb akciókat ajánlottak, a bőség zavarában azt sem tudtam, mire hajtsak rá.
Az én kártyám legalább hétéves, így minden bejövő százpercnyi hívás után kaptam bónuszt. Egy hónapja centek helyett száz percet kaptam. Ennek is nagyon megörültem, dicsértem a szolgáltató kreativitását, hiszen úgyis perceket vásároltam volna a bónuszokra. Igen ám, de míg aktív volt a másik opcióm – amivel órát beszélhettem hálózaton belül –, addig nem fogyott az ingyen kapott percekből. Nem baj, lejárt az akcióm, de nyugodtan beszéltem tovább, amíg tart az ajándékomból.
Csakhogy különös, a percek nem fogytak, csak a centjeim. Közben sűrűn kaptam az SMS-eket a szolgáltatótól, hogy milyen balga vagyok, mindjárt lejár az ideje az ajándékórámnak. Aztán lejárt. Sebaj, könnyen jött, könnyen megy. Másik akciót választottam, s továbbra is vígan töltöttem életem felét telefonon. S mivel okos a mobilszolgáltató, a türelmi időt egyre kevesebbre húzza, így gyakrabban feltöltöm a kártyám, mint amennyire szükségem lenne.
Legutóbbi feltöltésem után egy nappal jön egy üzenet: jobb lenne, ha feltölteném a kártyámat, hisz már egy hálózaton kívüli percre sincs egységem. Értetlenül álltam előtte, míg kiderült: beleegyezésem nélkül újraaktiválta a múlt havi akciómat. Talán ezért lett olyan jó statisztikája az országos mobilszolgáltatóknak: 19,5 milliárd percet telefonáltunk el fél év alatt… vagy ennek egy részét csak ránk tukmálták?
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok