2008. december 15., 09:462008. december 15., 09:46
Ezen termékek jelentős hányada úgynevezett multinacionális üzlethálózatokon keresztül jut el a vásárlóhoz, és hatalmas üzletházakban forgalmazzák őket. Olyan helyeken, ahol óriási kerekes bevásárlószekerekbe lehet rakni a terméket, és plafonig érő polcsorok zúdítják az emberre a rengeteg áruféleséget. Az ilyen helyeken engem leghamarabb a félelem kerít hatalmába, és rendszerint üres kosárral jövök ki. Mert ugyebár, rettentő ciki lenne abban a hatalmas kerekes kosárban, mondjuk egy szelet csokoládét odatolni a kasszához, többre pedig nem futja. Szóval, nem szeretem az ilyen üzleteket, mert igenis, vagyok én annyira régi vágású, hogy inkább a kis sarki boltban vásárolok, ahol a napi bevásárlás mellé nem kötelező módon, hanem szívből és lélekből jön a mosoly. Ahol alkalomadtán még azt is megtudhatom, kinek a fia kinek a lányát vette feleségül, vagy hogy éppen kik válnak, illetve kinek a kicsodája halt meg a tegnap esti szörnyű balesetben.
Na de, fejlődik a világ, és az én kedves kisvárosomban is kezdenek megjelenni a mamutüzletek, amelyek elsősorban az olcsón kínált termékeikkel próbálnak vásárlót szerezni. Minap a mi negyedünkben is nyílt egy ilyen, éppen a kedvenc kis sarki boltommal átellenben. Hozták is a hírt a szomszédasszo-nyok: „siess, mert olcsó, friss csirkemellet osztanak az új üzletben”. Igaz, hogy különösebben nem állt szándékomban csirkemellet venni, de mivel éppen utamba esett, hát benéztem. Nahát, olyan tolongást, mint ami ott volt, utoljára 1989 karácsonya előtt láttam. Mindenki csirkemellet vásárolt, és többen is biztattak: „vegyél te is, olcsó”. Én azonban csak álltam és gondolkoztam: hol vághatták le azt a csirkét, hogyan, milyen körülmények közepette szállították ide, hogy még mindig frissnek merik nevezni?! Aztán átballagtam az út túlsó oldalán lévő kedvenc kisboltomba, és ott megvettem drágán a fagyasztott csirkemellet. Mert tudom, hogy olcsó húsnak... De tovább Önök is tudják...
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.