Most akkor jól egyengatyába rázzuk a jövő nemzedékét!

Az egyenruha hiánya elvonja a figyelmet a tanulásról, ugyanakkor a kötelező viselet vizuális jelzőrendszerként segítené az iskolaőröket is az idegenek kiszűrésében. A kezdeményezők olyan nyugati mintákra is hivatkoznak, mint a francia kísérleti program vagy a brit példa.

Miközben a PSD azon erőlködik, hogy már a tervezetben kizártként tálalja a gyártómonopóliumot, és támogatást ígér a rászorulóknak, borítékolható, hogy mindig „valakik” sógor-koma alapon működő textilcégei repülnek rá a megrendelésekre. Az állami támogatásról meg elég annyi, hogy az ösztöndíjak, ingázópénzek esetében tapasztalt késések nem sok jóval kecsegtetnek.

Ha a ruha egyforma is, a belső hierarchia másodpercek alatt tevődik át a méregdrága sportcipőkre, táskákra, okostelefonokra. A társadalmi szakadékot nem lehet elrejteni, az messze nem csak a külsőségekben gyökerezik.

A bullying és a kirekesztés nem az iskola folyosóján keletkezik a semmiből, és nem is a ruhák szövetszálai között fészkel. Ez a mentalitás otthon, a családi asztalnál, a szűkebb helyi közösségben, a széles körű romániai társadalomban dől el. Ott, ahol a gyerek azt látja, hogy az ember értékét a luxusautó márkájával vagy a dizájner táskával mérik.

A kötelező egyenruha bevezetése egy lusta, tehetetlen, pótcselekvő állam tüneti kezelése. Azt a hamis illúziót kelti, hogy ha a nyomorúságot és az empátia hiányát egyforma textilbe csomagoljuk, akkor a probléma már nem is létezik. Messziről látszik, hogy nem a ruhát kellene sürgősen lecserélni.