Mongolozó idióták

A szélsőséges, soviniszta román szervezetek által az úzvölgyi osztrák-magyar katonatemetőben megtartott újabb, temetőgyalázással és magyarellenes provokációval egybekötött kiscsoportos foglalkozásról van szó, amelyen néhány, önnön román mivoltának vélelmezett nagyszerűségébe beleájult résztvevő meglehetősen zavaros történelmi ismeretekről tanúbizonyságot tevő feliratú molinókkal jelezte országnak-világnak, hogy zsigerből gyűlöl bennünket.

Az akció kapcsán akár poénkodhatunk is, hogy a sokat látott hősi temetőkben még román szélsőjobbos provokátorokból is több van, mint az általuk ünnepelt, de valójában ott sohasem nyugodott román katonákból. És egyébként is, bolond lyukból bolond szél fúj, amúgy sem vagyunk cukorból, hogy az ilyen ócska, primitív piszkálódások kárt tegyenek bennünk.

Ugyanakkor az akciók ismétlődő jellege és a román hatóságok tétlensége miatt mégiscsak érdemes komolyan venni az ügyet.

Az ugyanis, hogy ezek a provokációk folyamatosan megismétlődhetnek, kiemelt üzenetet hordoznak.

Nyugat-Európában ugyanis az olyan szélsőjobboldali csoportokra, mint amilyenek az úzvölgyi temetőben szoktak randalírozni, megzavarva az ott elhantoltak nyugalmát, rendszerint azonnal és kíméletlenül lecsapnak, felszámolják őket, tagjaikat pedig példásan megbüntetik, hogy ezzel is jelezzék a nyilvánosság előtt: senki sem uszíthat büntetlenül más közösségek ellen.

A nyugati mintákat más esetekben oly lelkesen másoló Romániában azonban a magyargyűlöletet jóformán már vallási szintre emelő szektaként tevékenykedő csoportok zavartalanul tevékenykedhetnek, sőt visszaeső elkövetőként bizonyos időközönként ugyanazon a helyszínen hajtják végre az egyre provokatívabb magyarellenes akciókat.

Esetleg utólag kiosztanak a hatóságok néhány kisebb bírságot, de attól az uszítás a következő alkalommal ugyanolyan zavartalanul, csak nagyobb intenzitással folytatódhat.

Mindezek alapján nehéz nem arra gondolni, hogy az akciók bizonyos hivatalos szervek legalább hallgatólagos támogatását élvezik.

A céljuk pedig egyértelmű: folyamatosan fenntartani a rossz közérzetet, a bizonytalanságot az őshonos magyar közösség soraiban, hogy ne érezze magát otthon a szülőföldjén.

Olyan az egész, mint a klasszikus gerillataktika, amikor a közvetlen, nagyszabású csaták mellett kisebb, de a morálját folyamatosan erodáló rajtaütésekkel, állandó csapásokkal próbálják fárasztani, kimeríteni az ellenséget.

A mostani ügy azonban a molinós üzengetés miatt súlyosabb a korábbi provokációknál, olyannyira, hogy joggal emelkedett nemzetközi diplomáciai szintre.

Hiszen igaz ugyan, magánemberek sértegették a magyarokat, az egész magyar nemzetet és Magyarországot egy elvileg „magánrendezvényen”, azonban az nagyon is kifogásolható, hogy mindezt a román hatóságok tétlen assziszetnciája mellett tehették – főleg, hogy az elkövetők tettükkel a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetet valósítottak meg.

A Btk. 317. cikkelye szerint ugyanis aki annak nemzetisége vagy nyelve miatt gyűlöletet kelt valaki ellen, fél évtől három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy bírsággal sújtható.

Ennek alapján Bukarestben nincs mit csodálkozni azon, hogy bekérették a külügybe a román diplomáciai képviselet vezetőjét, felróva, hogy a román állam nem hajlandó tenni a dolgát egy ilyen felháborító esetben.

Igaz, hogy miközben a szélsőséges erők egyre nagyobb társadalmi támogatottságra tesznek szert, a fősodratú politikum sem tud hitelesen fellépni a magyarok ellen uszító szélsőségek ellen.

Az említett szélsőséges, a magyarellenességet tüntetően zászlajukra tűző erők népszerűsége ugyanis nem csupán a klasszikus okokban – a gazdasági helyzet és a nemzetközi viszonyok romlásából fakadó bizonytalanság és félelem – keresendő, hanem abban is, hogy a román társadalmat az elmúlt jó 130-140 évben történelmi kortól és politikai rendszertől függetlenül magyarellenességre kondicionálták.

Még a modern kori, 1989 utáni Románia identitását is a magyarokkal szembeni frusztrációból fakadó magyarellenességre, a magyarok fölött aratott győzelemre építik. Ennek a jele, hogy az ország hivatalos nemzeti ünnepe december elseje, az 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulója, amely ugyan egyébként semmilyen nemzetközi jogi következménnyel nem járt, hiszen Erdély és a többi kelet-magyarországi terület elszakítását a trianoni diktátum rögzítette, viszont a román mitologizáló történetírásban a mai „Nagy-Románia” létrejöttének momentumaként tálalják.

De a román hadsereg most megünnepelt napja is jó példa, amelyen arra emlékeznek, hogy a szovjet hadsereg függelékeként harcoló román egységek „felszabadították” a „magyar megszállás” alól Nagykárolyt – egy olyan települést. ahol még a mai napig is az őshonos magyar közösség van többségben –, és ezzel egész Észak-Erdélyt újra megszállták.

Ilyen körülmények között a román hatóságoknak nehéz úgy fellépniük a magyarellenes uszítókkal szemben, hogy ezzel ne vonják magukra a „nemzetáruló” megbélyegzést. Elvégre azok, akik megpróbálják elhazudni a magyarság kárpát-medencei jelenlétét, és hajmeresztő marhaságokat zagyválnak össze-vissza arról, hogy a magyarok a 13. század végén érkeztek Mongóliából, csupán azt böfögik vissza, amit az óvodától az iskoláig, a hadseregtől az ortodox egyházig sulykolnak a román intézmények a szerintük évezredek óta Erdélyben élő románokat „elnyomó”, pár száz éve érkezett „jövevény” magyarok kapcsán.

Vagyis nevezhetjük az úzvölgyi szélsőséges megmozdulás résztvevőit mongolózó idiótáknak (a mára már kikopott mongoloid idióta orvosi kifejezést parafrazeálva), hiszen valóban azok – de ennyivel nem lehet elbagatelleizálni az ügyet.

Ők ugyanis csupán a csepp a tengerben, azok, akik annyira fanatikusan magyargyűlölők, hogy ki is mernek állni a nyilvánosság elé – ám a réteg, amelyet képviselnek, sokkal szélesebb, és nem is lehet szubkultúrának nevezni.

Ha pedig azt látják, hogy a román hatóságok nem lépnek fel a magyarellenes uszítókkal szemben, azt csak bátorításnak veszik a további hasonló jellegű – akár jóval agresszívabb – megmozdulások megszervezéséhez.

Ördögi kör ez, és ha a mindehhez még hozzávesszük, hogy jövőre választási év jön négy megmérettetéssel, és egyáltalán nem kizárható, hogy a fősodratú pártok könnyen engednek a kísértésnek, hogy egyéb, érdemi program híján a magyarellenességben keljenek versenybe a szélsőséges erőkkel, még sötétebb a kép.

Így aztán nagy kérdés, hogy a kampányidőszak előtt a döntéshozó pozícióban levő román illetékesek hajlandóak-e venni a bátorságot ahhoz, hogy keményen fellépjenek magyarellenességgel szemben.

Ha igen, az a magyar-román viszony normalizálása felé vezető lépés is lehet.

Ha viszont nem, és, akár csak kampánycélból is, szabadjára engedik, az súlyos – akár a térség stabilitására is kiható – következményekkel járhat.