Lezajlott az első olyan jellegű autonómia-megmozdulás, amely kitört a „kimegyünk a térre tüntetni, megmondjuk a magunkét, majd hazamegyünk” unalmas paradigmájából.
2013. október 27., 16:342013. október 27., 16:34
A székely menetelés végre átlépte a városok és falvak határait, jelezve: a magyar közösség tagjainak jelentős része egyetért a közös céllal, az önrendelkezéssel, és ezt hajlandó nyilvánosan, a mindennapok kényelméből kilépve, a gőzölgő, vasárnap déli húslevest is „beáldozva” felvállalni. Az elszántság pedig egy olyan, kisstílű szabotázsnak tűnő esemény nyomán sem párolog el, mint egy különvonat „váratlan meghibásodása,” vagy egyes román politikusok és médiumok magyarellenes uszítása, sőt csak erősebbé válik tőle.
A megmozdulás ebből a szempontból tehát sikeresnek nevezhető, már csak azért is, mert sikerült a magyar politikai alakulatok részéről a legszélesebb körű támogatást megszerezni hozzá: az RMDSZ és az EMNP is felkarolta. Utóbbi részéről nem csoda, hiszen a párt legfőbb célja az autonómia, az RMDSZ támogatása pedig minden bizonnyal annak tudható be, hogy nem egy közvetlen politikai rivális, hanem egy civilnek tekinthető szervezet, a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezte a menetelést.
Fölmerül ugyanakkor a kérdés, mennyire sikerült a külvilág figyelmét fölkelteni az erdélyi magyar autonómiatörekvések iránt. Az ugyanis, ha kizárólag csak önmagunk előtt mutatkozunk meg, igencsak belterjes. Egy ilyen, több tízezres tömeget megmozgató közúti akció kiváló alkalom arra, hogy a román közvélemény figyelmét is felhívja a magyar közösség a követeléseire, ezen túlmenően azonban a külföld érdeklődésének fölkeltésére is jó lehetőség. Ehhez azonban mind a bukaresti, mind a külföldi médiumok tudósítóinak érdeklődését föl kell kelteni. Példaként érdemes a katalánokra figyelni, akiknek a függetlenségért megszervezett több száz kilométeres élőláncáról a világsajtó is beszámolt. Az ilyen események jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy az erdélyi magyar közösség képviselői mind a román, mind a nemzetközi közvéleménynek világosan elmagyarázzák, mit szeretnének, és bevigyék az európai köztudatba az ügyet. A megmozdulás akkor értékelhető igazi sikerként, ha ez megvalósul.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
A bukaresti koalíciós pártok közötti vagdalkozásokat elnézve egyre inkább az az érzése az embernek, hogy a Szociáldemokrata Pártnak (PSD) sikerült feltalálnia egy sajátos politológiai hibridet: az ellenzéki kormánypártot.
Valljuk be, nem túl gyakori, hogy egy ország államfője és miniszterelnöke a nyilvánosság előtt kijelentse: megszavazná országa államiságának felszámolását.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!