Premontrei botrány: senki ne az áldozatot hibáztassa, még az RMDSZ se!

A premontrei rend elleni román állami fellépés nem véletlen: tanítórendről van szó, amelynek nagy tudású tagjai országszerte jelentős iskolákat működtettek. Ezért is került célkeresztbe már az 1920-as évek elején, hiszen a román állam el akarta sorvasztani a magyar nyelvű oktatást, hogy így törje meg és asszimilálja a magyar közösséget.

A folyamatot a román állam akkori, hírhedten soviniszta oktatási tótumfaktuma, Onisifor Ghibu tetőzte be, aki sajátosan nyakatekert ürügyet talált ki annak alátámasztására, miért jogosult a román állam arra, hogy elorozzon több magyar egyházi iskolát is. Okfejtése úgy szólt, hogy Trianon előtt azok építését a magyar állam is támogatta, vagyis – szerinte – azok a magyar állam tulajdonát képezték.

Márpedig a békediktátum értelmében ami a magyar állam tulajdona az elcsatolt területeken, az a román államot illeti. Ennek nyomán fogta magát, és a telekkönyvben egyszerűen átírta az iskolaépület tulajdonosának nevét a premontrei rendről a román államra. Holott már akkor is evidens volt, hogy érve nem áll meg a lábán, hiszen attól, hogy az állam esetleg támogatja egy egyházi intézmény létrehozását, az még nem válik a tulajdonává, így

Mivel azonban az „jó” célt – értsd: az őshonos közösségektől mentes, színromán nemzetállam megvalósítását – szolgálta, Bukarestben nagyvonalúan figyelmen kívül hagyták az oktatási tárca ügyvédjének erre figyelmeztető átiratát.

1940-ben, a második bécsi döntés nyomán, miután Nagyvárad felszabadult a román uralom alól, a premontrei rend visszakapta az ingatlant, hogy aztán 1947-ben a kommunista román állam másodszor is elvegye a – mostani vita tárgyát képező – rendházzal együtt.

1990 után aztán, miután elfogadták a kommunisták által elvett ingatlanok visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvényt, az iskolaépületet és a rendházat is visszaigényelték számos egyéb elkobzott vagyonelemmel együtt – a román állami szervek azonban azon az alapon utasították el a visszaszolgáltatást, hogy az ingatlant nem a kommunista hatalom vette el, hanem már a 30-as években a román államé lett, így nem esik a restitúciós törvény hatálya alá.

A huzavona azóta is tart –

Az akció mögött Ilie Bolojan akkori polgármester, jelenlegi ügyvivő miniszterelnök állt, aki kijárta, hogy a román állam lemondjon a nagyváradi önkormányzat javára a premontreiek által visszaigényelt rendház tulajdonjogáról, amelyet – miután így semmissé tették az államosítást – a telekkönyvek átírásával egyszerűen „hozzácsaptak” az iskolához.

A román igazságszolgáltatás pedig ebben nem látott semmi kivetni valót. Ezért jutottunk most oda, hogy egy nem jogerős, de a román jogszabályok értelmében mégis végrehajtandó ítélet nyomán az önkormányzat illetékesei igazi brigantikhoz illő módon a falon keresztül törtek be az általuk „iskolának” nevezett rendházba, hogy elmozdítsák onnan Fejes Rudolf Anzelm apátot. Az akcióval több legyet is ütnek egy csapásra: miközben az önkormányzat növeli saját ingatlanvagyonát, a magyar közösséget az egyházi ingatlan elkobzása révén megfosztják egy újabb, a megmaradást szolgáló bástyájától.

Mindez vélhetően egyfajta megelőző akció is, amellyel

A premontreieknek ugyanis kiterjedt birtokaik voltak a jelenleg idegenforgalmi aranytojást tojó tyúknak számító Félix- és Püspökfürdőn is, Nagyvárad tőszomszédságában. (Félixfürdő neve eleve Helcher Félix egykori premontrei kanonok nevéből származik). Vélhetően attól félnek, hogy precedens értékű lenne a tekintélyes méretű rendház, illetve az iskolaépület visszaadása, és annak nyomán előbb-utóbb a püspök- és félixfürdői területeket is visszaszolgáltatnák – vagy legalábbis anyagi kárpótlást kellene fizetnie az államnak értük, ami óriási összeget jelentene.

Mindez egyébként az elmúlt években úgy zajlott le, hogy az RMDSZ nem vagy alig szólalt meg, alig mutatott szolidaritást a magyar egyházi vezető restitúciós szélmalomharca közepette – a megszólalások pedig jórészt az elmúlt egy évre korlátozódtak, amikor az események felgyorsultak, és a jogállamiságot megkérdőjelező fordulatot vettek.

Emiatt

és olyan találgatásoknak adott táptalajt, hogy valamilyen háttéralkut köthettek, amely értelmében egyes ingatlanokat visszaadtak, amit politikai sikerként lehetett a választópolgárok előtt lobogtatni, de cserében másokról le kellett mondani. A helyzetet tetézte, hogy a megyés püspök is csak ritkán szólalt meg az ügyben – hogy ennek mi az oka, szintén nem tudni biztosan, de köze lehet a két dudás egy csárdában elvhez, aminek történelmi előzményei is vannak: az elmúlt évszázadok során nem egyszer voltak nézeteltérések a két, püspöki rangú egyházi elöljáró elődei között.

Az RMDSZ egyébként a botrány kapcsán egyrészt a kompromisszumos megoldás szükségességét, illetve annak érdekében kifejtett erőfeszítéseit hangsúlyozta, másrészt azzal vádolta meg az apátot, hogy elutasította a szövetség közvetítését és jogi támogatását.

Anzelm apátot ismerve ugyanis kijelenthető: rendszerint hálásan fogad minden önzetlen segítséget és támogatást. Ezért a tisztán látás érdekében jó lenne tudni, hogy az elmúlt évtizedekben pontosan milyen támogatást ajánlott fel az RMDSZ a premontrei vagyon visszaszerzéséhez vagy megőrzéséhez, és azt milyen formában tette, hogy az apát nem tartotta elfogadhatónak, hogy tisztázódjon a felelősség abban, hogyan jutott el eddig az ügy.

Mindezen előzmények mára oda vezettek, hogy az apát szélmalomharca egy kisebbség kilátástalan küzdelmeként hat, amely mellé nem hajlandó kiállni a fősodratú magyar politikum.

Mára annyiban változott a helyzet, hogy a magyarországi országgyűlési választások után a Mi Hazánk Mozgalom felvállalta az ügyet – ami viszont lehet, hogy többet árt, mint használ, hiszen

Ugyanakkor talán némi reményt jelenthet, hogy az újdonsült magyar kormányfő ennek nyomán intézkedések megtételére szólította az RMDSZ-t a kérdésben, a kérdés csak, az, tesz-e további lépéseket a budapesti kormány.

Mindenesetre azt határozottan le kell szögezni, hogy a premontrei vagyon körül kirobbant botrány első számú felelősei a mindenkori román állam intézményei és annak soviniszta képviselői, amelyek és akik azzal próbálják ellehetetleníteni az őshonos magyar közösséget, hogy trükkök százaival, akár törvénytelen eszközökkel orozzák el iskoláit, ingatlanait. Természetesen az apát sem tökéletes, nem szent, az állandó küzdelem a román állami hatóságokkal rajta is nyomot hagyott, de az ő álláspontja is érthető: nem azon elöljáróként akar bevonulni a rend történetébe, aki önként lemondott a váradi rendházról, hiszen valójában azáltal, hogy őt félreállítják, az egész rendet megfosztják ingatlanától.

Ez kissé olybá hat, olyan, mintha kilakoltatnának a házunkból, ahol a családunk évszázadok óta él, majd nagyvonalúan közölnék, hogy mellette felhúzhatunk egy kunyhót. (Egy másik verzió szerint a felújítás nyomán a rend használati jogot kaphatna a rendház egy részére és a szintén elorzott sekrestyére, ami egy fokkal talán jobb, de szintén megalázó, még ha a status quo látszatát valamilyen szinten meg is őrizné).

Mindazonáltal az valóban fontos lenne, hogy az apát is hajlandó legyen valamilyen kompromisszumra, és beleegyezzen, hogy több, hasonló témákban tapasztalattal rendelkező jogászt is bevonjanak az ügybe, hiszen egy profi, a román jogrendszer bugyrait és kiskapuit jól ismerő ügyvédi csapat valóban hatékonyabban léphet fel az ügyben.

De ettől még

Ezért fontos, hogy a magát magyar érdekképviseletnek nevező szervezet ne álljon be az apátot lejáratni akarók kórusába, hanem a rendelkezésére álló eszközökkel, jogászi stábját bevetve tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a helyzetet orvosolják.

Mert ez nem csupán az apát személyes ügye, és nem is csak a premontrei rendé.

Hanem az egész magyar közösségé.