2009. július 29., 11:452009. július 29., 11:45
Nem mintha bárki is kétségbe vonná a romák jogát arra, hogy utcára vonuljanak, ám jelen helyzetben a tüntetés vélhetően csak olaj lenne a tűzre. A felszított indulatok csillapítására ugyanis nem biztos, hogy alkalmas lesz a romákat kizárólag áldozati szerepben bemutató érdekvédők megmozdulása, miközben a helyiek azt tapasztalják, hogy a falujukban élő roma közösség bizonyos tagjai folyamatosan fittyet hánynak a civilizált együttélés szabályainak, és a magántulajdonhoz való jogot igencsak rugalmasan értelmezve rendszeresen megdézsmálják a kerteket, termőföldeket.
Arról nem is beszélve, hogy nem kell ahhoz üldözési mániában szenvedni, hogy fölmerüljön: a roma szervezetet bizonyos, a háttérben megbúvó erők ösztönözhették arra, hogy utcára vonuljon a magyarok „atrocitásai” ellen tiltakozva – olyan erők, amelyeknek érdeke, hogy a magyar és a roma közösség között konfliktus legyen. Persze félreértés ne essék: a terménylopásra, de még a késelésre sem elfogadható válasz az önbíráskodás, a lincselés. A bűnösök felelősségre vonása a hatóságok feladata – ám ezt a polgárok mellett nem ártana maguknak a hatóságoknak is tudatosítaniuk magukban, az előzményeket nem ismerő, de reflexből fajgyűlöletet és rasszizmust kiáltó, az emberi jogokat szelektíven értelmező megmondóemberekkel egyetemben.
Az ugyanis nem működik, ha kényelmi szempontokra, illetve a politikai korrektségre hivatkozva elfogadják a megélhetési bűnözés tényét. Hiszen ezzel csak a polgárok törvénybe vetett bizalmát ingatják meg, akik így inkább saját kézbe kívánják venni a „rendcsinálást.” Emellett hatékony iskoláztatási és munka-helyteremtési programot kell kidolgozni a romák számára, a programban való részvételt pedig szigorúan számon kell kérni – hisz ez mégiscsak esélyesebbé tenné a kulturált egymás mellett élést.
Ahhoz képest legalábbis mindenképpen, mint ha a tulajdonuk védelmében fellépőket vagy a bűnelkövetőket csípőből leállatozzuk. A megélhetési bűnözéssel egyetemben a megélhetési állatozást is fel kellene végre számolni – mindkét oldalon.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.