2009. április 23., 11:112009. április 23., 11:11
Mondtam – nem is egyszer –, ha lenne annyi időm, hogy valahová csak úgy bemenjek nézelődni, az mindenképp a múzeum lenne, ahol mindig találok valami olyan érdekességet, amit eddig nem vettem észre.
Szóval, éppen a fennebb említett okok miatt csupán néhány üzletet szoktam látogatni vásárlás céljából, akkor is rendszerint listát írok, nehogy elvesszek a részletekben. Vagyis a cipőt és ruhaneműt változatlanul ugyanabban a két üzletben vásárolom lassan közel húsz esztendeje, tisztítószereket és piperecikkeket szintén két másik üzletben és így tovább, mindenfélét két üzletben.
Már nem egyébért, de hogy legyen „választási lehetőségem”, meg ha netán az egyikben nem találom, amit keresek, a másikban biztos megleljem. Eddig élelmiszert is két üzletben vásároltam. A kis sarki boltba papucsosan, háziköntösben is el lehetett szaladni, ha hirtelen kellett valami. A másikba, a gyergyóiak által „ződkertes”-nek nevezett önkiszolgálóban azt szeretem, hogy különösen figyelnek a vásárlói igényekre, minden terméket alaposan ismernek, és bármilyen áruval kapcsolatos kérdést megválaszolnak.
Sajnos, a kis sarki boltot még húsvét előtt bezárták, a vakon semmibe meredő ablakában függő hirdetményen hetek óta azt írja: kiadó. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az élelmiszer-vásárlásban megszűnik a „kettős választási lehetőség”, és ezután csak egy üzletből szerezhetem be az élelmiszert. Emiatt a minap piackutatás gyanánt bekukkantottam a két sarokkal odébb nyílt új üzletbe annak reményében, hátha ismét kettőre kerekíthetem a kedvenc élelmiszerüzleteim számát.
De nem jártam szerencsével, mert már az ajtóból felfedeztem, hogy az ablakon keresztül zöld dekorációnak vélt valami a hűtőpultban egy darab nyers húsféle akar lenni, ez pedig meggyőzött arról, hogy többé ne térjek be az új üzletbe. „Maradt a »ződkertes«” – mormogtam magamban, majd elbattyogtam a régi kedvenc üzletembe, és elmondtam az elárusítóknak: „Ne reménykedjetek, ezután is nálatok fogok vásárolni...”
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.