Mamahotel: all inclusive szálloda vagy börtön?

Mint kiderült, Romániában a válaszadók mindössze 4 százaléka költözött el 18 éves kora előtt, 45 százalékuk 18–25 éves kora között, 20 százalék 26 éves kora után repült ki, 26 százalékuk pedig később is a szülői házban él – ez különben a második legnagyobb arány ebben a tekintetben Törökország után. A felmérésben a többgenerációs együttélést is vizsgálták, pontosabban azt, milyen arányban jellemző, hogy a már felnőtt gyerekek együtt élnek szüleikkel és nagyszüleikkel, a válaszokból pedig arra derült fény, hogy a több generáció együttélése egy lakásban Romániában a leggyakoribb, 22 százalékos.

Manapság – főként az urbánus, nyugati kultúrában – csuklóból „lemamaho­tellakózzák” azokat a fiatalokat, akik már dolgoznak, és mégis még a szülői házban élnek, ami ugyebár egyfajta értékítélet, azt jelenti, hogy felnőtt fejjel, kereső emberként még mindig a szülein élősködik, élvezi anyukája finom főztjét, azt, hogy mindig van tiszta és vasalt ing. Sokan ezt még azzal is megtoldják, hogy a papabank szolgáltatásainak is masszív haszonélvezője lehet az, aki nem költözik el.
Az elmúlt egy évtized alatt a hollywoodi rendezők is szépen meglovagolták ezt a trendet, de dokumentumfilmek is górcső alá vették a jelenséget.

A mamahotel jelenséget szokták Pán Péter-szindrómaként is emlegetni, arra célozva, hogy az ilyen gyermekek képtelenek leválni szüleikről és felelősséget vállalni saját életükért, ám olyan élethelyzetre is utalhat, amikor a szülő az, aki képtelen elengedni gyermekét, és támogatni az önállósodást. A romantikus vígjátékokban ilyen „gyerekekkel” és/vagy szüleikkel találkozhatunk. Az angol szociológusok különben a felnőni nem akaró személyeket „kidult”-nak nevezték el, vagyis a „kid” (kölyök) és az „adult” (felnőtt) szavak összevonásával, az olaszok hasonlóképpen a „bamboccioni” kifejezést használják, ami nagy gyereket jelent, a japánok viszont a „parasaito shinguru” névvel jellemzik a mamahotelek lakóit, ami már élősködő magatartásra utal.

Ám a romániai valóság korántsem hasonlít a romantikus komédiákhoz: a legtöbb esetben se nem komikus, se nem romantikus a szülőkkel való együttélés 30 körül, pláne házastárssal, gyerekekkel. Persze, nálunk is vannak olyanok, akik jókedvükben élvezik a mama főztjét és a vasalt inget, és még ha egyetemre el is mennek más városba, tanulmányaik végeztével bumerángként repülnek vissza az all inclusive ellátást nyújtó mami szárnyai alá.

A többség azonban kényszerből lakik szüleivel, nagyszüleivel, szó nincs arról, hogy Pán Péter-szindrómás óriáscsecsemőnek érezné magát, és a papabank, illetve a japánok által használt élősködő kifejezés is más értelmet nyer tájainkon. A papabank ugyanis azért kell, mert a minimálbér ma már nemigen elegendő a létminimumhoz sem, a mamahotel meg azért, mert sem albérletre, sem saját otthonra nem futja. Az ízletes meleg ebéd meg a vasalt ing persze mindenkinek jól esik. De talán annyira már nem is, amikor az ember minden vágya az, hogy saját tűzhelyén kavargassa a piruló hagymát, és a saját nappalijában vasalgasson a heti mosás után.

Nem csoda, hogy a lakosság csaknem fele gondolja azt a növekvő lakásárak és albérletek láttán, hogy nem jó irányba tartanak a trendek a romániai ingatlanpiacon. De maradjunk annyiban, hogy a romániai fizetésekkel sincs minden rendben.