2009. július 06., 10:222009. július 06., 10:22
Az újabb és újabb zavargások lázmérőként jelzik az ország állapotát, azt, hogy az elmúlt húsz évben nem sikerült feldolgozni a kommunizmus történéseit – többek között azért, mert a rendszer haszonélvezőit és működtetőit nemhogy nem számoltatták el, de jórészt megtarthatták befolyásukat.
Mindez most látszik visszaütni, amikor a régi káderekből álló baloldali pártról bebizonyosodott: demokratikus körülmények között sem tudott megbirkózni a kormányzás jelentette kihívásokkal. A mostani viszonyok hasonlatosak a húsz évvel ezelőtti helyzethez: ha nem is rendszer-, de korszakváltás mindenképpen várható a magyar belpolitikában. A baloldal pártjai nagymértékben erodálódtak a két kormányzati mandátum alatt, és új, jobboldali fordulat várható, átalakult pártrendszerrel.
A jobboldal szélén pedig a jelek szerint úgy gondolják, most kell gyakorlatba ültetni Antall József bonmot-ját: Tetszettek volna forradalmat csinálni. Persze forradalom nem várható – a fasisztoid Magyar Gárda rehabilitálása és a zavaros, szélsőséges nézeteket valló Budaházy György „kiszabadítása” nem tekinthető össznemzeti ügynek. A szombatihoz hasonló utcai hőbörgés pedig még vissza is üthet: a gárda és az azt összegründoló Jobbik szimpatizánsai épp azért voksoltak a radikális jobboldali pártra, mert rendet akarnak.
Márpedig amit a két szervezet szombaton művelt, az mindennek nevezhető, csak rendpárti megmozdulásnak nem, mindamellett, hogy Vona Gábor ügyesen próbált mártírt kreálni magából azzal, hogy őrizetbe vetette magát. Az azonban a kisebbik baj, hogy a szombati események után romolhat a Jobbik megítélése. A gárdisták és a jobbikosok akciói nyomán Magyarország, a magyar nemzet presztízse csorbulhat végzetesen a világ szemében. Márpedig ennek azok isszák meg a leginkább a levét, akik érdekében a Jobbik állítólag lánglelkű küzdelmet kíván folytatni Brüsszelben: mi, határokon kívül rekedt magyarok.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok