2009. április 02., 13:372009. április 02., 13:37
Olybá tűnt, mintha a két nemzet között lassan normalizálódik a viszony. Akkor bizonyára még a legpesszimistábbak sem gondolták volna, hogy 2009-ben, öt évvel a két ország EU-csatlakozása után a szlovákiai elnökválasztás fő témája a magyarkérdés lesz. Hogy a második forduló előtt annak a jelöltnek kell majd szurkolnunk, aki ugyan határozottan elutasítja az autonómiát, de legalább nem kvaterkázik azzal a magát szociáldemokratának tartó kormánypárttal, amely két fasiszta pártot emelt be maga mellé a kormányba, és amely gondolkodás nélkül beállt a magyargyűlöletet szinte már államvallási rangra emelő, miniszteri tárcákkal rendelkező frusztrált szélsőjobbosok kórusába. Mint ahogy azt sem sokan gondoltuk volna, hogy Romániában államfői szintről kezdik gerjeszteni a magyarellenes indulatokat a választási kampány küszöbén. Traian Băsescu mucsai megnyilvánulásai – románellenes etnikai tisztogatást vizionált a tömbmagyar vidékeken, majd a kulturált, jószomszédi kapcsolatok elemi protokolláris szabályait felrúgva visszavonatta Sólyom László gépének leszállási engedélyét – egy tőről fakadnak a szintén újabb elnöki mandátumra pályázó Ivan Gasparovic kijelentéseivel, amelyek szerint Szlovákiában nincsenek magyar iskolák, csak szlovák tanintézmények, amelyekben magyarul is tanulnak. A két országot is egyre inkább szorongató válságban értelmes, szakszerű, a lakosság megnyugtatására és a gazdaság rendbetételére alkalmas program híján, korrupciós gyanúkba keveredve mindkét elnök a legprimitívebb eszközhöz folyamodik. A magyarok ellen uszítja a többségi társadalmat, kihasználva azt, hogy Magyarország minden korábbinál nagyobb káoszba süllyedve képtelen őket megvédeni. A konjunktúra most a Băsescu- és Gasparovic-féle kútmérgezőknek kedvez. Kérdés, hogyan tudják majd ismét ihatóvá tenni a vizet, ha újabb mandátumot nyernek. Már ha egyáltalán szándékukban áll eltakarítani az általuk beleöntött szennyet.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok