Kisebbségi jogok az EU-ban: a hangzatos szólamoktól a kettős mércéig

A nemzeti régiós kezdeményezés azt kérte, hogy a kohéziós alapok elosztásakor az uniós intézmények legyenek tekintettel az etnikai és nyelvi szempontból a többségtől eltérő régiók sajátosságaira. Az Európai Bizottság viszont több éves folyamat után múlt héten közölte: nem kezdeményez jogszabályt a beadvány alapján, vagyis elutasította azt. A folyamat ugyanakkor még nem zárult le, a kezdeményező Székely Nemzeti Tanács (SZNT) máris jelezte, hogy megtámadja az EB elutasító határozatát az Európai Unió Bíróságán – ami a korábbi ítéleteket tekintve nem kecsegtet sok pozitívummal, de hát a remény hal meg utoljára.

Mindennek kapcsán érdemes kitérni arra, milyen hatással van az Európai Unió a kisebbségi sorban élő európai polgárok életére. Sajátos ambivalencia tapasztalható ugyanis:

Szögezzük le: az Unió tagjának, az EU állampolgárának lenni jelen helyzetben is jobb, mintha nem lennénk azok. Jusson csak eszünkbe az utazás szabadsága, a schengeni térséghez való tartozás: ma már nem kell órákig, összeszorult gyomorral, torokban dobogó szívvel sorban állni a trianoni határon, ha az anyaországba akarunk utazni, az elszakított nemzetrészek közötti kapcsolattartás minden korábbinál könnyebbé vált, és még a telefonálás sem kerül többe a roamingdíjak uniós eltörlése miatt.

Emellett az uniós fejlesztési pénzekből a magyarlakta települések infrastruktúrája is jelentős mértékben megújult, és magyar műemlékek régi csillogását sikerült visszaadni az európai forrásoknak köszönhetően. Mindez tagadhatatlan pozitívum, de sokan gondolják úgy, hogy nem csak ennyiből áll az élet. Amellett, hogy az általános életszínvonal nemzetiségtől függetlenül javult, az EU-n belül a kisebbségek sajátos nyelvi és kulturális igényei, az ezekhez fűződő jogok biztosítása és védelme is szükséges.

Már csak azért is, mert igaz ugyan, hogy az EU-ban nem elképzelhető, hogy erőszakos eszközökkel egy őshonos kisebbség fizikai megsemmisítésére törjenek, de azért a romániai példákból is tudjuk – lásd a magyar intézményrendszer elleni, jogi köntösbe öltöztetett támadásokat, amelyek magyar iskolák ellehetetlenítésében, magyar tulajdonú ingatlanok visszaszolgáltatásának megtagadásában vagy ismételt elorzásában, a magyar anyanyelv- és jelképhasználat elleni támadásokban merülnek ki –, hogy egyes tagállamokban továbbra is élénk törekvés tapasztalható a kisebbségi közösségek asszimilálása érdekében.

Miközben egyes, preferált, kisebbségként számon tartott közösségek – lásd az LMBTQ – jogainak szavatolását folyamatosan számon kérik, és szankciókkal fenyegetőznek a követelés teljesítésesének elutasítása esetén, az őshonos közösségeket érintő ügyekben nem tapasztalható ilyen vehemencia az olyan esetekben, amikor valamely tagállam többségiek által irányított intézményei megsértik a jogaikat. Ennek egyik oka ideológiai: brüsszeli körökben még mindig dívik a woke-izmus, amelynek ez az egyik fő csapásiránya, így trendinek számít ezen ideológia propagálása.

A másik ok az, hogy számos, az ezen ideológiát elfogadó, vagy csak a mainstream sajtó általi pellengérre állítástól ódzkodó politikusok vezette országban hajlamosak inkább engedni ebben a kérdésben.

Ha ugyanis beleállnának az ügybe, akkor Franciaországon, Spanyolországon, Olaszországon vagy Görögországon is számon kellene kérni a témát. Hiszen annak ellenére, hogy a spanyoloknál az aszimmetrikus regionalizmus formájában létezik az autonómia intézménye, mint ahogy Olaszország is autonómiát biztosít a dél-tiroli németek számára, és a franciák is előrelépést tettek a nem francia közösségek kulturális identitásának megóvása, az önrendelkezés bizonyos formái felé, még mindig vannak problémák.

Alig akad olyan európai ország, amelyben ne élnének őshonos kisebbségek – a jó 450 milliós EU-ban az ilyen közösségekhez tartozó polgárok száma összesen mintegy 50 millióra rúg –, márpedig ebben a helyzetben a kisebbségi jogok témájának napirendre tűzése még olyan helyzetben is számos vitát generálna, amikor amúgy nincs gazdasági és geopolitikai-katonai válság.

Nem csoda, ha a kétségtelen életszínvonalbeli előrelépések ellenére azok, akik szinte nap mint nap megtapasztalják a valós helyzetet, egyre elégedetlenebbek az EU intézményeivel. A kisebbségi sorban élő magyar közösségek körében azért találnak nagyobb fogadókészségre az EU-t érintő bírálatok, mert a saját bőrükön érzik, hogy a brüsszeli intézmények csak a szavak szintjén támogatják a kisebbségeket, amikor konkrétan tenni kellene valamit az őshonos nemzeti közösségekért, akkor cserben hagyják őket.

Az ukrajnai háború kapcsán ráadásul újabb „érvet” találtak a kisebbségi jogok ellenségei: annak nyomán, hogy az orosz invázió egyik okaként Moszkva az ukrajnai oroszok elleni – amúgy valóban létező – jogtiprásokat hozta fel, megpróbálják oroszpártiságnak beállítani a kisebbségi jogokért való kiállást.

Sokakban fokozódik az érzés, hogy az uniós vezetés egyre jobban elszakad a polgároktól, és már az is kérdéses, hogy egyáltalán valóban megőrzendő értéknek tekintik a nemzeti önazonosságot – nem csupán a kisebbségi sorban élőkét, hanem általában véve –, vagy a hosszú távú cél éppen a sajátos nemzeti és helyi identitások felolvasztása egy nagy, közös konglomerátumban, a globalizáció és az EU föderalizálása jegyében. De mi van akkor, ha az európai polgárok többsége nem ezt tartja a kívánatos útnak?

Mi a helyzet akkor, ha az őshonos nemzeti közösségek ragaszkodnak nyelvi jogaikhoz és kulturális hagyományaikhoz, és azokkal napi szinten élni kívánnak szülőföldjükön?

Ezek olyan kérdések, amelyekre előbb-utóbb érdemi választ kell adni, különben szőnyeg alá söpört problémák miatt az egyre növekvő feszültség csak rosszabb helyzethez vezethet, és az egész Európai Unió jövője kétségessé válik. Mindazonáltal az, aki ma azt mondja, hogy az EU-n kívül jobb lenne, téved.

Nem az EU-ból való kilépés az alternatíva, hanem az, ha minden eszközzel megpróbáljuk elérni, hogy az unió intézményei valóban az európai polgárokat szolgálják – abban az esetben is, ha történetesen valamelyik tagállamban nemzeti kisebbséghez tartoznak, és önazonosságuk megőrzése érdekében különleges, a jogaik szavatolását szolgáló jogszabályokat tartanak szükségesnek.

Ezért az elutasítások ellenére folyamatosan napirenden kell tartani a témát.

Hogy az őshonos kisebbségek védelme ne csak hangzatos szólam legyen, hanem a mindennapokban is megélt valóság. Ami nem utolsó sorban az EU egysége szempontjából is pozitív következményekkel járna, hiszen az európai uniós intézményekbe vetett bizalom növekedése nyomán az Unió-ellenes külső propaganda is kevésbé termékeny táptalajra hullna.