A magam részéről képtelen lennék szeretetteljesen viszonyulni ahhoz az emberhez, aki belém rúg, ha éppen rosszkedve van, acsarog, ha nincs kedve játszani, és folytathatnám a felsorolást. Ezért nem értem azokat az embereket, akik állatbarátságukat bizonyítandó azzal érvelnek: „szeretem a kutyákat, de...” A „de” után pedig ugye tudjuk, hogy nem a kutyaszeretet melletti érvek sorakoznak, hanem éppen az ellenérvek. Nos, emiatt szoktam mondani, hogy „de” nélkül szeretem a kutyákat, és punktum.
Természetesen minderre igyekeztem megtanítani a gyermekeimet is, épp úgy, ahogyan a szüleim is megtanítottak arra, hogy felelősséggel tartozom minden állat iránt, amelyet az ember megszelídített. Ugyancsak szüleimtől tanultam meg azt is, hogyan kell viszonyulni például a kutyák közeledéséhez, és etológiai gyakorlatnak ott volt Szultán, Pufi, Bogdán és Muki nevű házőrzőnk, akik a valóságban is elmélyítették ismereteimet.
Ezért lepett meg a minap az a viselkedés, amit egy babakocsit toló és kisóvodás gyermekét kézen fogva vezető anyuka „művelt” egy farkcsóválva közeledő kutyával. (Gyengébbek kedvéért mondom, „kutyáéknál” a farok csóválása a barátságos közeledés jele.) Nos, miközben a kutya barátkozni próbált az anyukával és gyermekeivel, a hölgy egy nejlonzacskóval hadonászott feléje, nagyobbik gyerekét arra biztatva, hogy kővel dobálja az ebet.
Kutyák társaságában szerzett ismereteim alapján egészséges önértékeléssel bíró eb ilyen esetben támadásba lendül, és minimum az anyuka hátsójába harap. Nem ezt tette az üldöztetésnek és bántalmazásnak kitett kóborló, ő csupán bánatos szemekkel megnézte a hadonászó társaságot, és szomorúan elsompolygott. De feltevődik a kérdés, mi lett volna, ha támad a kutya? Ha netán megmarja az anyukát vagy a kővel dobigáló gyerekét? Ki lett volna a hibás? A kutya?! Vagy netán azok az „elvetemült állatvédők, akik csak pofáznak, ahelyett, hogy hazavinnék a mocskos, tetves kutyákat”?!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok