VEZÉRCIKK – Hogyan juthatott oda ez az ország, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után még ott tartunk, hogy a rég betokosodott mechanizmusok miatt sztrájk van a postánál, és sztrájk készül az egészségügyben? – merülhetett fel sokakban a kérdés az elmúlt napokban úgy, hogy közel sem csak ez a két társadalmi kategória van robbanásközeli állapotban amiatt, hogy valamivel több, mint egy negyedszázad sem volt elég a reformok végrehajtására.
2016. október 30., 19:412016. október 30., 19:41
Pedig a reformok olyanok, mint az orvosi kezelés: a betegség minél korábbi stádiumában elkezdik, annál gyorsabb a gyógyulás, s minél tovább odázódik, annál jobban súlyosbodnak a tünetek, és annál fájdalmasabb a gyógyulás. Ha egyáltalán van remény a gyógyulásra.
Már az 1990-es év megmutatta, hogy mennyire működésképtelenek a mesterségesen felduzzasztott mamutvállatok. Sok helyen ugyan próbálták még lélegeztetőgépeken tartani a gyártósorokat, de gyorsan kiderült, olyan súlyos az agykárosodás, hogy a többi szerv hiába lenne életképes, a beteg soha nem lesz már a régi, így az eutanáziát választották. Eutanáziának vagy inkább gyilkosságnak minősült a privatizáció is, ami a néhány kivételt leszámítva, olyan ágazatokban is „kivégezte” a gyártást, amelyek egy kis korszerűsítéssel piacképesek maradtak volna. Természetesen több ezer alkalmazott helyett lehet mindössze néhány százzal, de legalább lehetne igazi termelés is, nemcsak a lohnrendszer lenne sok helyen az egyetlen gyártási forma, ami valljuk be, túl sok hozzáadott értéket nem termel.
Persze van néhány sikertörténet is, de azokról majd máskor, most ugyanis a csúfos kudarcok határozzák meg a közbeszédet. Vegyük például a postát. Szolgáltatásainak rendszeres „haszonélvezőjeként” mindössze annyit mondhatok: olcsó húsnak híg a leve, egy levél két hetet is elutazgat – ki tudja merre – Nagyváradtól Csíkszeredáig, a csomag pedig, ha három nap alatt meg is tenné az utat, sokszor mindössze értesítést hoz a postás, hogy hova menjünk utána. Arról már nem is beszélve, hogy a munkaerőhiány – vagy a sokan a bukaresti irodákban, kevesen terepen elv – miatt Várad egyes városrészeiben ritka, hogy délután öt előtt házhoz érne a napi sajtó. Ezért van tehát, hogy a drágább, de biztosabb és gyorsabb futárszolgálatot használom immár, amikor csak lehet. (Kár, hogy újságterjesztésben még nem utaznak.)
Ugyanígy az egészségügyi ellátás terén is egyre többen fordulnak a magánklinikákhoz, amelyek közül egyre többen figyelembe veszik a befizetett állami egészségbiztosítást is, így csak a különbözetet kell kifizetni, ami ugyebár sok esetben nem több a még mindig divatos borítékokban szétosztott összegeknél. A szolgáltatás minősége között – legyen szó a technológiáról vagy az emberi erőforrásról – a tapasztalatok szerint sok esetben ég és föld a különbség. (Tisztelet természetesen a kivételeknek, akik a gyatra állami fizetések és felszerelések mellett is még itthon próbálnak gyógyítani).
Azt, hogy mi lesz a mostani sztrájkok pontos kimenetele, nehéz lenne megjósolni. Azonban hiába technokrata névlegesen a kormány, ha a miniszterelnök már kifejezte pártpreferenciáit, drasztikus megoldásokra tőlük már nem számíthatunk. Így minden valószínűség szerint csak újabb kompromisszum várható, ami csak tovább nyújtja az agóniát, illetve egy vagy inkább több ígéret születhet, hogy a december 11-ei választások után majd mindenki jól megoldja. Mint eddig.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!