VEZÉRCIKK – Egymást érik a romániai sportolók kudarcai a riói olimpián, azon a csúcseseményen, ahol elviekben négyévnyi megfeszített munkának a termését kellene érem formájában learatniuk.
2016. augusztus 09., 19:302016. augusztus 09., 19:30
Ehhez képest a női cselgáncsozók megtorpantak a dobogó küszöbén, sportlövésben még a döntős szereplést sem sikerült kiharcolni, a világbajnoki bronzérmes női kézilabda-válogatott pedig hihetetlen mélységeket él át a torna elején.
Történik mindez olyan körülmények között, hogy Romániának nem voltak és nincsenek is merész céljai. A kajak-kenusait és női tornászcsapatát nélkülöző, alacsony létszámú küldöttség elé – a realitások ismeretében – még a szokottnál is szerényebb elvárásokat támasztott a szakbizottság és a közvélemény. De mindenki kénytelen újra csalódni és belátni: ez is túlzás volt.
Keressük az okokat, mert nem értjük azt, ami történik. Vannak olyanok, akik – a pár hete nyilvánosságra került, az egyre növekvő anyagi ráfordítást bizonyító sportminisztériumi kimutatás dacára – ismét a pénzzel, pontosabban a befektetések hiányával magyarázzák a kudarcot, de valljuk be őszintén: pénzzel legfennebb csak az eBay aukciós weboldalon lehet olimpiai érmet vásárolni.
Arról nem is beszélve, hogy – mint több riportból is kiderült – az ötkarikás örökranglistát vezető Egyesült Államokban is tucatnyi olyan élsportoló van, aki a mélyszegénység szélén tengődik. A probléma tehát ennél jóval mélyebben gyökerezik a hazai társadalomban, de a szakemberek hiába kongatták meg már többször is a vészharangot, mert sem az utánpótlás-nevelés, sem az iskolai testnevelésórák, sem pedig a szakképzés terén nem történt látványos előrelépés.
Az ötkarikás játékok most görbe tükröt tartanak az egész hazai sportélet elé, az olimpiai büszkeségen pedig jócskán túlmutat az a szakadék, amely a történelmi sikerek és a jelen már-már kínos középszerűsége között képződött. Keserű az ébredés, de talán nem ártana meginni egy kávét.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
szóljon hozzá!