A védőoltások körüli nevetséges huzavona makacsul nem szándékszik véget érni, és hiába az európai pellengér, a rengeteg mellébeszélés és hazudozás nem hoz változást.

Ugyanaz a helyzet az egészségkártya körüli újabb és újabb agyalásokkal, amelyeket időről időre feldobnak, majd gyorsan el is altatnak a következő ötletig. Nagyon világos, hogy a felbukkanáskor minden esetben valaki(k)nek némi pénzeket kell kifizetni, de mivel ez senkit nem izgat annyira, mint mondjuk a nyolc évvel ezelőtti titkos vacsora ülésrendje, a következő pénzkérő kliens felbukkanásáig ezért lehet mélyen hallgatni mindenről.

Nem mélyedtem el annyira az egészben, hogy valami kiútfélére is bukkanhatnék, de nem is érdekel olyan nagyon, mivel szerencsére nem vagyunk megrögzött háziorvos-üldözők, és nem is ámítjuk magunkat holmi újonnan felfedezett, öröklétet „szavatoló” virtuális csodaszerekkel, vagyis érintettségünk minimális.

Ám a legutóbbi egészségügyi malőrsorozat nagyon kiakasztott, vagyis az, hogy kórházban (figyelem, nem nyílt mezőn, tavaszi szántás közben, hanem hiteles szakintézményben!) téves csoportú vér átömlesztése miatt következtek be halálesetek. Tudtommal a középiskolai biológiaórákon szó esik az emberi vércsoportokról, arról a mindössze négyről: A, B, AB és 0, illetve a mind a négy esetben + vagy – lehetőségű Rh-faktorról.

A négy csoportból kettő különösebb, mivel a 0-s mindenki másnak adhat, de csakis 0-tól kaphat, az AB épp fordítva: mindenkitől kaphat, de csak a saját csoportjának adhat. Az A és B saját csoportjának és AB-nek adhat, illetve 0-tól kaphat. A régi típusú személyazonossági igazolványokba azért kellett beírni a vércsoportot, hogy bármi történik, azonnal lehessen intézkedni, ne vesszenek el értékes percek a vizsgálattal.

Aztán valami nagyokos fölöslegesnek tarthatta az örökre szóló bepecsételést (a vércsoport ugyanis nem pártállás, amit tetszés szerint váltogatnak) és így történhetett meg a baj. Amit aztán egy kis büntetéssel el is kaszáltak, megnyugtatva lelkiismeretüket a „híres” munténiai szólással, hogy „nem voltak napjai”. Kíváncsi vagyok, vannak-e még napjai az elfekvőben ücsörgő egészségügynek?! Mert mindezek után legjobb volna, ha csendesen kimúlna, és egy újonnan született, makulátlan kisded egészségügyi rendszerrel talán végre lehetne valamit kezdeni is.