2009. november 17., 11:122009. november 17., 11:12
„Az árak? Netán a felhozatal? A lakásom és a hipermarket közötti távolság?” – érdeklődött az elpártolt kliensek telefonon való visszahódítására kiképzett női hang. A sematikus, szinte verkliként fújt szövegnek jómagam vetettem véget, mondván, hogy egyik sem.
Ugyanakkora távolságra lakom az üzlettől, mint fél évvel ezelőtt, amikor utoljára léptem át a küszöbét, az árak sem igen zavarnak, merthogy az istenadta válságnak jó oldala is akad, hisz némileg csökkentette az árakat.
„És akkor elárulná, hogy mégis miért nem vásárolt a tavasz óta tőlünk?” – kíváncsiskodott tovább az irodista. Tudja, az önök hozzáállása… – próbáltam lényegre törően összefoglalni az utóbbi évek öszszes csalódását és bosszúságát, talán azt is, amit nemcsak ez az egy hipermarket, hanem a város összes többi bevásárlóközpontja okozott. A telefonálónak csak kettőt-hármat soroltam fel, amiért – gondolom hivatalból – maga is pironkodott, de ha mindkettőnk ideje lehetővé tette volna, akár félórás litániát is tarthattam volna – csak úgy, kapásból.
Például arról, hogy az elárusítók jelentős része, ha ne adjisten valamit kérdezel, a polcon is szereplő áron kívül semmilyen értelmes információval nem képes szolgálni, és bizony sokszor a kasszánál mégsem az általa diktált – meg a polcon feltüntetett – összeget fizetjük, de még véletlenül sem annak a töredékét, hanem a többszörösét.
Elmondhattam volna azt is, hogy a két hét után meghibásodott, garanciában lévő nyomtatómat úgy elküldték a szervizbe, hogy május óta sem került elő, vagy a szemükre vethettem volna azt a gyakori esetet, amikor a reklámkatalógusban kedvezményes áron feltüntetett termék már az akció érvénybelépése utáni fél percben eltűnik a kínálatból. Mesélhettem volna arról is, egyszer miként tettem ki két sor közé a polcon lévő kempingszéket, amin addig ültem húsz percen keresztül, amíg a takarítónőnek tűnt fel, hogy valami itt nincs rendben.
Arról aztán végképp nem beszéltem, hogy a pénzemért időnként elvárnék legalább egy műmosolyt, netán anyanyelvemen elhangzó üdvözlő szót. Végül úgy döntöttem: nem fárasztom sem magamat, sem a napi nyolc óráját a kliensek panaszaira fordító hölgyet. Cégének további sok sikert, nálam jobb vevőket, neki meg egészséget és kitartást kívántam. Merthogy én kitartó leszek: ahogy egy fél évig nem léptem át az üzlet küszöbét, a továbbiakban sem sietem el.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.