Hogyan válasszuk le Budapestről az erdélyi magyarokat?

Legutóbb, a héten Sabina Fati újságíró vetette fel a gondolatot a Deutsche Wellének írt publicisztikájában. Az apropó a Tőkés László által az elmúlt héten kiadott nyilatkozat, amelyben az EMNT-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság Európa veszélyeztetett népcsoportjai közé került, további fogyatkozását pedig csak közösségi jogainak – vagyis a különböző szintű autonómiák – kivívásával kerülheti el.

A román szerző liberális szemszögből reagált Tőkés közleményére, vagyis nem tekinti ugyan teljes mértékben ördögtől valónak a magyar jogköveteléseket, de azért a területi önrendelkezést ő sem tartja elfogadhatónak, Tőkést pedig – csatlakozva az 1989-es forradalom egyik kirobbantóját annak érdemeit kisebbítendő úton-útfélen pocskondiázó román körökhöz – laza csuklómozdulattal csupán „szélsőségesként” aposztrofálja. Egyben követendő példaként állítja be a francia-német „megbékélés” jegyében kiadott közös történelemkönyvet, emellett írásából az szűrhető le, mintha összeférhetetlennek tartaná, hogy a romániai magyar közösség nem csupán Bukaresttel, hanem Budapesttel is kapcsolatban áll – ráadásul utóbbival egyre szorosabban.

Előzetesen megjegyeznénk: értékelendő, hogy a szerző próbál némi megértést tanúsítani, és megkísérel toleránsnak tűnni. Ugyanakkor, bár a jóindulat kiérezhető, az írás a helyzet ismeretének hiányát tükrözi, jóformán teljesen félreértelmezi azt. Ráadásul emellett ott lapul némi leereszkedés is, mintha az erdélyi magyar közösség valami problémás gyerek lenne, akinek az okos bukaresti nénik és bácsik majd a haladó elvek mentén megmutatják, hogyan illik viselkedni, és kivel milyen mértékben ildomos kapcsolatokat ápolni. Tőkés „leszélsőségesezése” pedig egyszerűen minősíthetetlen és elfogadhatatlan gesztus – bár mostanában progresszív körök részéről megszokhattuk, hogy egyéb érvek híján csupán arra képesek, hogy szélsőségesnek titulálják azokat, akik a hagyományos, nemzeti értékeket képviselik.

Az egész eszmefuttatásból kiszűrhető némi fennhéjázás az autonómiaigényekkel szemben, bár az már előrehaladás, hogy ha a területi önrendelkezést nem is, legalább a kulturálist elfogadhatónak nevezi. A közös történelemkönyv fetisizálása több évtizedes ötlet. Csak arra még mindig nem született érdemi válasz, hogy mivel javítaná a magyar közösség helyzetét. Mitől növelné a toleranciát a magyar diákban, ha a nagy, közös történelemkönyvben is olvashatja a valós történelemként tálalt román mitológiát a dáko-román kontinuitás című ostobaságról, amit a magyarokkal szembeni román frusztráció szült, és amely nem más, mint a gall-római összeolvadáson alapuló francia geneológia gyenge másolata? Ráadásul a német-francia példa lobogtatása vagy a tudatlanságot, vagy a sanda hátsó szándékot bizonyítja az arra hivatkozók részéről, hiszen a franciaországi németek asszimilációját nem állította meg a közös történelemkönyv sem.

Az a rögeszme, hogy mesterségesen el kell szakítani az erdélyi, partiumi és bánsági magyar közösséget az anyaországtól, szintén nem a jóindulat jele, így a toleranciájukat fitogtatni akaró román illetékesek számára szolgálnánk némi háttérinfóval: a téma forszírozása egyrészt nem tekinthető baráti gesztusnak, másrészt végképp nem látni, ez miben javítaná a romániai magyar közösség helyzetét. Érthetetlen, honnan veszik egyesek azt az ostobaságot, hogy az elszakított nemzetrészek és az anyaország közötti köteléket a jelenlegi magyar kormány „mesterségesen” alakította ki, hiszen az a magyarországi gulyáskommunista és a román nacionálkommunista diktatúra bukása nyomán szervesen jött ismét létre, ahogy a határok ismét átjárhatóvá váltak, és a nemzetrészek ismét közvetlenül fölvehették egymással a kapcsolatot.

Akik állandóan erre hivatkoznak, egyszerűen nem hajlandók felfogni, hogy a magyarok elsöprő többsége egységes magyar nemzetben gondolkodik, és nem csupán azért, mert ma nagy részük visszakapta a magyar állampolgárságot, amelytől a történelem viharai őt vagy a felmenőit megfosztották. És nem is csak a Budapestről érkező – egyébként egy anyaország és a határokon kívül élő nemzetrészek viszonyában természetes – támogatások miatt. Bár megjegyzendő, hogy ezek annyiban valóban szorosabbra fonják a köteléket a nemzetrészek között, hogy segítik az erdélyi magyarok kulturális önazonosságának és intézményeinek fenntartását – miközben számos bukaresti intézmény lépései ezzel szögesen ellentétes célokat szolgálnak. Gondoljunk csak a támogatásokkal szembeni román külügyi ágálásra vagy a restitúció megtorpedózásának szándékára.

Szögezzük le: a romániai magyar közösség anyaországáról való „leválasztása” az asszimiliáció felé vezető út kikövezésével lenne egyenértékű – persze ez román körökben egyáltalán nem ördögtől való ötlet. Ha véletlenül nem a magyargyűlölet és a sovinizmus áll mögötte, akkor a másik véglet: a nemzetet és a saját kultúrához, identitáshoz és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodást „elavult konstrukciónak” tartó szélsőséges balliberális hübrisz. (A két véglet a magyarok kapcsán román szempontból szerencsésen kiegészíti egymást).

A Bukaresttel szembeni bizalmat amúgy az is igencsak erodálja, amikor ismét csak azt látjuk, hogy a román állam egyik alapvető intézménye, a legfelsőbb bíróság legújabb ítéletével olyan feltételeket akar az államosított ingatlanok visszaszolgáltatásának útjába gördíteni, amelyek célja egyértelműen a restitúció akadályozása. Ha már mindenképpen téma a magyar közösség román állammal szembeni maradéktalan lojalitása, azt épp hogy nem az ilyen gesztusokkal lehet elérni – annál inkább a teljes körű, minél gyorsabb restitúcióval, az anyanyelvi oktatás és a hivatali anyanyelvhasználat maradéktalan szavatolásával, a kétnyelvűség biztosításával minden olyan településen, ahol a magyar közösség jelentős számarányban van jelen.

Magyarán: ahhoz, hogy Bukarestre ne gyanakodva – sőt akár ellenségként – tekintsenek, azon múlik, hogy elfogadják az autonómiaigényeket – kulturálisakat és területieket egyaránt. Azt is el kell fogadni alapvetésként, hogy nem áll ellentétben egymással, hogy a magyar közösség Budapesttel és Bukaresttel is jó viszonyt ápoljon – ehhez azonban nem csupán leereszkedő hátbaveregetések és üres nyilatkozatok kellenek román részről, hanem a romániai magyar közösség érdekeit szolgáló valós intézkedések. Mindazonáltal a nemzeti, nyelvi, kulturális együvé tartozást, valamint az annak gyakorlati, mindennapokban történő megélésére irányuló szándékot, a folyamatos kapcsolattartást az anyaországgal és a többi nemzetrésszel az esetleges kedvező bukaresti intézkedések sem írnák felül.

Abban egyetértünk, hogy az élhető jövőkép felmutatása a mindenkori bukaresti kormányok részéről nagy adósság – igaz, ez nem csupán a sajátos magyar igényekre igaz, hanem a románokéra is, ezt igazolja a tömeges elvándorlás, az, hogy legalább négymillió román keresi külföldön a boldogulást. Az szintén értékelendő, hogy a szerző elítéli Marcel Ciolacu miniszterelnököt, amiért az arrogánsan reagált a magyar autonómiaigényekre. Azt is aláírjuk, hogy a követelésekkel szembeni arrogáns reakció nem alkalmas a kapcsolatok javítására – de nem árt ilyenkor a saját szemben is észrevenni a gerendát.

Amíg a magát „haladónak” tartó liberális román értelmiség ugyanolyan arrogánsan – és egyértelműen a helyzet beható ismeretének hiányában – megengedi magának, hogy „szélsőségesnek” bélyegezze azokat a magyarokat, akik a nyilvánosság elé tárják a magyar közösség problémáit, és szót emelnek a jogos önrendelkezési követelések mellett, addig aligha közeledhet a két nemzet álláspontja a magyar közösséget érintő alapvető kérdésekben.